Hírek
Bármihez nyúl, azt egyszerre hatja át a profizmus, a maximalizmus, a művészi elszántság és a lelkesedés. Vajon ennek tükrében számított-e ekkora elismerésre? Hogyan fogadta a hírt? Mekkora lendületet ad neki ez a visszajelzés a leendő feladatai elvégzéséhez? Erről beszélgettünk vele.
Mi volt az első reakciód, amikor megtudtad, hogy egy igen rangos kitüntetésben részesültél?
Az állami-társadalmi elismerések mindegyikére valaki felterjeszti az embert, megindokolva, miért, aztán több testület is részt vesz az elbírálásában, hogy jogos-e a felterjesztés, és utána is néznek, hogy mi minden történt az ember életében, munkásságában, ami érdemessé teheti rá. Velem is így történt. Lehetett volna teljes meglepetés a Magyar Arany Érdemkereszt, de engem már a kitüntetésre felterjesztés tényéről értesített egy személyes beszélgetésben Cseke Péter igazgató úr, talán elsősorban azért, hogy ha mégsem kapnám meg végül, akkor is tudjam, hogy a Kecskeméti Nemzeti Színházban végzett, több mint tízéves munkámat ő mindenképpen elismerésre érdemesnek tartja. Ez akkor is végtelenül jólesett, és amikor kiderült, hogy tényleg meg is kaptam a kitüntetést, olyan izgatott örömet éreztem, mint amikor az ember felfedezi magát egy nagy, vidám csoportfényképen. Nézzétek, ott mosolygok én!
Hogyan ünnepeltél?
Először is azzal, hogy megköszöntem a felterjesztőnek, azaz Cseke Péternek a bizalmát és a tiszteletét. Aztán és azóta azzal, hogy fogadom a gratulációkat. Jólesik, milyen sokaknak fontos ez.
Ha visszagondolsz az eddigi munkádra, mi lehetett az az átütő dolog, ami ezt a kitüntetést eredményezte?
Habár az én pályámon is tudok mondani kiemelkedő eseményeket, feladatokat, eredményeket, mégis inkább azt gondolom, nem ez a fő, hanem az egyenletes színvonal, igényesség, ami meg kell határozza az ember működését. Én a legkisebb dologhoz is ugyanazokkal az elvárásokkal nyúlok, mint a legnagyobbhoz. Ugyanúgy felkészülök, ugyanúgy a maximumot próbálom kihozni belőle, ugyanolyan értékként kezelem és prezentálom mások számára.
Amikor az elbírálók helyébe képzeltem magam, először szerénykedtem. Aztán ahogy végigvettem a szakmai életemet, magam is megdöbbentem, milyen hosszú a lista, hogy mi mindent csináltam már pedagógusként, énekesként, kórusvezetőként, karmesterként. Hogy hány és hány nagyszerű előadás részese lehettem, hogy megszámlálhatatlan énekest, muzsikust segítettem a betanulástól a színpadra lépésig, néha hosszú próbafolyamatokban, hogy aztán hányszor arattunk ebből közös sikereket. Ezek közül is kiemelkedik számomra a kecskeméti létezésem, mert arra különösen büszke vagyok, hogy Károly Kati zenei vezetővel, Látó Richárd karmestertársammal minden egyes munkánk eredménye olyasmi, amit Magyarország bármelyik színháza boldogan vállalna.
Mennyire fontos számodra a szakmai visszajelzés a munkádra?
Ez egy nagyon érdekes kérdés. Számomra ugyanis a leglényegesebb szempont, maga az ars poeticám, hogy zenész-énekes kollégáimmal csak úgy érdemes együtt dolgozni, ha értik, mit miért kérek. Ha értik a szándékaimat, a gondolataimat, a mondanivalómat az adott zenei részlettel kapcsolatban. Épp ezért a legnagyobb élményeim nem is egy-egy előadáshoz fűződnek, hanem próbák olyan pillanataihoz, amikor megszületett a közös megértés. A legfontosabb visszajelzés számomra, amikor mondok valamit valakinek, és bólint, hogy „aha, értem”. Hiszen ez mindig megerősít abban, hogy amiben hiszek, amit teljes meggyőződéssel gondolok, amit a tudásom és a tapasztalatom diktál, az tényleg jó és helyes. Ugyanakkor, és ez nagyon érdekes és lényeges, bármekkora szüksége van az embernek megerősítésre és visszajelzésre, ennek a mértéke vagy akár hiánya sem változtat már a belső értékrendem, művészi hitem szilárdságán. Egy művésznek minden visszajelzés, minden megerősítés, az elismerés minden apró részlete úgy kell, mint egy falat kenyér, mert az érzékenységünk, a fejlődésünk, a tanulságaink ezekből táplálkoznak. De a belső hitünk önmagunkban, a tudásunk szilárdsága, a művészi elszántságunk és az igényességünk rendíthetetlensége ezektől független.
Vágytál ilyen díjra?
No, ez meg nehéz kérdés. Ha igent válaszolok, akkor beismerem, hogy hiú vagyok, ha meg nemet, akkor álszerény. Gondolni persze, gondoltam rá, de abban az értelemben, hogy vágyakozzam érte, soha. Ha bármikor, bármelyik pillanatban a kitüntetésre vágyás motiválná a működésemet, akkor meghamisítanám az életem célkitűzéseit. Viszont kimondottan jóleső érzés, és fontos számomra, hogy megkaptam.
Van még olyan szakmai vagy egyéb elismerés, célkitűzés, ami a szívednek különösen kedves lenne vagy extra motivációval szolgál a mindennapi munkában, hogy azt elérd?
Azt hiszem, az eddigiekből már sejteni lehet a választ. Minden következő feladatot izgatottan várok, hogy a kollégáimmal, művésztársaimmal együtt kalandozzunk végig a megismerés ösvényein, és közösen vigyük sikerre. Ez a motivációm minden nap.
-
Művészek írták
Kurázsi mama – háborúink krónikája
A 2022-es Bakkhánsnők kapcsán írtam Terzopuloszról, a rendezőről: „Berlinben, Heiner Müller korszakos színházcsinálóval indult a 70-es években. Vele hozta létre 1994-ben a Nemzetközi Színházi Olimpiát, amit a tervek szerint jövőre Magyarország rendez meg. Terzopulosz mostani rendezése jó előjel.” Az általa keltett előérzet beteljesedett. 2024-ben Kurázsi mama is olyan nagyformátumú előadás, ami többet jelent önmagánál. Szegő György -
Művészek írták
Pinokkió
A Vígszínháznál mese-musicalben Presser Gábor-Sztevanovity Dusán 35 éve töretlen sikerű A padlás musicalje a mérce. És ezzel is konferálták fel most a Karácsony előtt műsorra tűzött Pinokkiót. Szegő György -
Művészek írták
Abszurd királyság
A Műcsarnok abban a reményben vette fel idei programjába az Übü király drámához köthető, élményszerű ugyanakkor informatív tárlatát, hogy az a kánont szélesíti és bizonnyal „művészetet művészettel csináló” kiállítás. Új kutatásokat prezentál: látványos módon.