Egyszerre komikus zenei mű és világvége-oratórium. Könnyes-könnyed szórakoztatás és gyászos kor-kórkép. Hófehér papírvígjáték és éjszín társadalomfricska. A kisember kacaja és a guillotine-penge nyöszörgése a köszörűn. Üdén ügyetlen táncos-komikum és a megalázottak mikrofontologatása. Opera ultima. Vagyis nem víg-, hanem végopera. „A hatalom gyűlöli a népet, a nép gyűlöli a hatalmat, és mindketten gyűlölik a kultúrát” – mondja az egyik szereplő a darab elején. „Ha ennyi az életünk / Inkább ne is legyünk” – énekli az egész társulat az előadás végén. A virtuóz stílusjátéknak induló előadásból átütő erejű politikai színház születik. Egy fekete opera arról, hogy a helyi hatóságok felszólítására miként lehet operát létrehozni egy drámai együttessel.

Gyarmati Kata és Kokan Mladenović

Az újvidéki alkotók fehér és fekete felvonássá gyúrták össze a klasszikusokat: az első rész Rossini-paródia, A Figaro házassága alapján készült második rész pedig, sötét zenés játék. A mai Szerbiáról, a színház itthoni társadalmi helyzetéről beszél, leginkább Robert Wilson Woyzeckjére emlékeztet, sokkal inkább húz Brecht politikai-zenés színházára, mint egy könnyű nótaestre. Beaumarchais művei Mladenović kezében nem a jóléti társadalom giccses kultúrkiáltványaiként szólalnak meg, hanem lázadó színházi anyaggá válnak. „A rendszer annyira sérült, hogy javítgatni időveszteség volna. A dolgokat nagy zajjal és dühvel kell restartolni.” – vallja. A belgrádi Atelje 212 színház korábbi igazgatója Újvidéki Színháznál rendezett előadásai hangos sikereket érnek el a határon túl is. Az Opera ultima 2014-ben a magyar országos színházi találkozó (POSZT ) legjobb előadása volt.

„A prológust és az alaphangot a városvezetőség parancsa adja meg: a Újvidéki Színháznak operát kell készítenie, merthogy amúgy is tudnak játszani, táncolni, énekelni (bárminemű hasonlóság valós személyekkel és eseményekkel nem a véletlen műve). Az opera elkészül, szép és hatalmas, még ha papírból csinálták is. Az irónia csúcsa azonban a második felvonásban jön, amely egyrészt nagyon meglepi a nézőt, másrészt komoly vitába kezd a műfajjal és a színház szerepével egy olyan korban, amikor megtagadjuk a teátrum valódi funkcióját és puszta maskarádévá változtatjuk.” Igor Burić; Dnevnik

Balázs Áron, Figaro: „A színház feladata az, hogy megnevettesse az embereket, hogy felkorbácsoljon bizonyos érzelmeket, vagy hogy rákényszerítsen bennünket arra, hogy gondolkodjunk, és ne csak nézzünk… Hiszem, hogy ez az előadás mindezt eléri.“

Elor Emina, Rozina: „Én Emina vagyok. Voltam már Nina, Lenina, Roksana, Rebecca… Most pedig Rozina… Róza, Rózsika vagyok. Rózsa, aki a szerelemtől virágzik ki, és attól is hervad el…”

Körösi István, Chérubin: „»Mindent, amit az Akadémián leépítettek bennetek, a gesztusokat, a grimaszokat, amelyekre azt mondták, felejtsétek el őket – most mindezt felhasználhatjátok a színpadon.« Ez volt a rendező legfontosabb utasítása a Sevillai próbakezdésekor. Ekkor vált világossá, mit is kell tennünk. Játszadoztunk és határtalanul élveztük. Aztán jön a fordulat…”

„Műfajmix. Végy egy adag versben írt A sevillai borbélyt. Üss hozzá ugyanennyi Rossinit. Ha nem elég fűszeres, szúrj be egy távkapcsolót, amellyel az unalmas részeket át lehet csévélni. Legyen benne szerelem, intrika, buli, humor. A tálaláshoz készülj elő egy elmés prológussal, amely arról szól, hogyan kényszeríti a városi vezetőség az Újvidéki Színházat arra, hogy operát rendezzen a zenés műfajért amúgy könnyekig rajongó népségnek. (Az irónia abban leledzik, hogy már a prológ, vagyis az opera ötletének megszületése is nótázva kerül elénk, A sevillai borbély nyitányára írva. A színházigazgató ellenkezhet tehát, hogy nem, amíg élek, nem éneklek – ha ezt maga is dalban mondja el.) Aztán flambírozd az egészet.

Az üszkökből fog megszületni a második felvonás. A fekete opera. Ha egyáltalán opera ez még. Lehet, hogy csak a romja. Figaro házassága már nem Mozart Tündérországát idézi. A szereplők, akik eddig csontfehérben virítottak és széles gesztusokkal mutogatták, hogy „de szép az élet”, most letargikus kőszobrok egy csomó mikrofon mögött. A zene sem Rossini, hanem Irena Popović, akinek zenéje, amellett, hogy egyértelműen itt szól és most, agresszív, gonosz és sötét. Egy torokhangú tangó, egy nyüszítő szerelmi ária. A szerelem szétmarcangolt házasság lett, a gyerekáldás nyűg, a nászi ágy pokol, az angyalokat háborúba küldik, a nép pedig üres ebédhordók kopogtatásával próbál fölhallatszani a hatalomig, vagy akár még feljebb. Minden és mindenki kiégett abban a tűzben. Csak a levél, a hatalom levele, amelyben operát követel, csak a művészet bulvárosítása nem.” Drot; Újvidéki Magyar Szó

„(…) A hatalom és a színház világáról nyújtott karikírozott képet az Újvidéki Színház a XIV. Pécsi Országos Színházi Találkozón bemutatott versenydarabjával, és bár néhol túl sokszor robbant a klisé-ágyú, nagyon izgalmas előadást láthatott a nagyérdemű.” Vidó Gábor; www.pecsistop.hu