Az előadás Samuel Beckett drámái nyomán jött létre. Ezek a szövegek, irányzatukban és hangulatukban is ellentétesek a táncos fizikai és esztétikai előadásmódjával, de épp ezáltal tették számunkra lehetővé, hogy lefektessük egy újfajta mozgásforma alapjait, melyen keresztül legtitkosabb, legintimebb, rejtett és sok esetben elnyomott gesztusaink kapnak teret. Annak érdekében, hogy feltárhassuk legapróbb vagy épp leglátványosabb gesztusait a sokszor észrevétlen és megfogalmazhatatlan létezésnek, melyben a várakozás és a «még nem teljesen mozdulatlan» mozdulatlanság teremti meg a hiányt, egy hatalmas ürességet, egy néma teret telve bizonytalansággal. Mikor Beckett figurái mozdulatlanságra vágynak, óhatatlanul is mozogni kezdenek. Legyen szó a legapróbb vagy épp hatalmas mozdulatokról, ők mozognak. Ebben a színházi munkában a lényeg számunkra nem a beszéd, nem a szavak mozgásban való megmutatása, sokkal inkább annak a metszéspontnak a megtalálása, melyben a szavakat kísérő mozdulat és a tánc, a komponált koreográfia  nyelvén megszólaló szöveg találkozik. (Maguy Marin)



„Azáltal, hogy eltávolodik az ábrázolás szűk, túlságosan elliptikus és távolságtartó világától, és egy új, eszközeiben hasonlóan képlékeny dimenzióra helyezi a hangsúlyt, az előadás fejlődése  egy politikusabb, líraibb megfogalmazás mellett kötelezi el magát – némileg csökkentve ezáltal a mű groteszk áthallásait. Ezek a szereplők ugyanazokból az ősbarlangokból jöttek, akárcsak mi, kő és ürülék közül, feloldódva saját ember voltuk okozta meglepődöttségükben. Ugyanakkor ennek a groteszk lírai stílusnak a feltalálása hozta el  „tánc” megújulását. Mintha minden, a tánc által felkínált lehetőséget egyszerre próbálna felmutatni, játszik velük, mígnem a táncolás tánccá nem válik. És az utazás, mint az előadás záró mozzanata, néhány bőrönddel jelzi az egyes karakterek történetének széthullását, miközben elindulnak céltalan úticéljaik felé.” (Jean-Paul Manganaro)