Megjelenése után a két fiatal útkeresését bemutató melankolikus vígjátékot, a Leonce és Lénát bukásként tartották számon. Leginkább  a klasszikus szerkezet és cselekmény hiányát rótták fel neki kritikusai. Az, hogy valakinek, ahogy azt Leonce is kimondja, önmagával legyenek problémái - „Ó, ha sikerülne valakinek másvalakinek lenni. Akár ha egyetlen percig is.” - a világba való belefásultság, mely a két főszereplőt rokonlélekké teszi, ellentétben álltak a kor embereszményével és emberképével. Leonce és Léna két idegen egy, a valóságtól elrugaszkodott, irracionális világban, ahol már csak az irónia és az önirónia képes bármiféle vigaszt nyújtani. Búskomorságuk az illúziók hiányából és az idealizált fantazmagóriák elutasításából ered.