Beckett esztétikai önmeghatározása szerint „nincs mit kifejezni, nincs mivel és nincs miből kifejezni, hogy nem létezik a kifejezés ereje, a kifejezés vágya, csak a kifejezés kötelessége”; olyan művészetről álmodott, mely „nem lázad saját fenséges jelentéktelensége ellen”.

Koreográfus/rendező és társulata a beszélt nyelvet hangolja össze a vizualitással, a zenével és a mozgással, hogy általuk érzékeltesse Beckett világának a halálhoz, a csöndhöz és a zenéhez fűződő különleges viszonyát. Az előadás fontos eleme az eszköztelen test, és annak az elmúláshoz való viszonya.

A hazai szóhasználatban „fizikai színház”-ként meghatározott műfaj tartalmaz(hat) szövegeket, mesél(het) történetet, ugyanakkor persze része (lehet) a tiszta tánc is. De lényegét tekintve ez a színház elsősorban mégsem a szövegre és a táncra fókuszál, hanem az előadó testére. Arra, ami ott láthatóan megjelenik. Így aztán ez a színház a „prózai” vagy „táncos” előadásoknál sokkal többet „vesz ki” előadójából, de nézőjéből is. A néző képzeletét, intellektusát és igen, testi reakcióit – hiszen érzelmei „rezdülései” is azok – éppúgy aktivizálja ez a történés, ahogyan azokét, akik létrehozták és előadják. (Forte Társulat)