Csillagok

Felállok, már nem bukok fel, nem toporgok, megállok a lábamon, foglalom ezt a talpalattnyi helyet, helyemet a földön, ezt a középpontot, a sajátomét, világközéppontomat, világnyi konyhakövet, innen mérem az egészet, a mindenséget, melybe cseppentem egy villanásnyi időre, majdnem semmi ez az idő, ez a hely, de az enyém, aki pont olyan vagyok, mint bárki más a földön, de mégiscsak egyszeri példány. Itt állok, megnevezem magamat, vagyok Banda Lajos vagy Rózsika, Pityu vagy Krekács, Vízike vagy Szomszédjani, Bérczes vagy Háy, bárki, akárki, tán éppen a Gézagyerek. Forgok, nézek, nézem a világot, benne társaimat,ők is forognak, néznek, saját középpontjában mindenki, minden és mindenki a helyén, rend van.

Felkel a Nap, felkelünk, mosakodunk-öltözünk-kávézunk-elköszönünk, rámordulunk a csaholó kutyákra, jóreggelt, mondjuk a másiknak faluban, városban, nagyvilágban, dolgozunk, ásunk-írunk-szerelünkrendezünk, aztán hazafelé kocsmába-presszóba-színházba-tévébe-ágyba bújunk, rend van. Másnap ugyanaz és harmadnap is, és félév múlva is és mindig ugyanaz, mindig. Szeretünk-megcsalunk-elválunk, símogatunk-harapunk-ütünk-ölelünk, sebeket adunk és kapunk, caplat az idő, mi fáradunk-fásulunk-fájunk, ártatlanságunk odavan, helyünk a világban veszni látszik, már nem tudjuk, hol vagyunk, miért vagyunk, tétován bolyongunk, csúszunk és mászunk, hajunkba kapaszkodva ágaskodunk az égig, visszahuppanunk, keressük az elveszített, soha is meg nem lelt középpontot, a sajátunkat, ahonnan mérjük és értjük a világot.

Sóvárogjuk a másik tekintetét, de abban ugyanaz a tehetetlen kétségbeesés és ugyanaz a kérdés: mire való a semmi idő és semmi hely, ami a mienk, csakis a mienk, és hol a helyünk benne, ha már elveszni látszik az egész?

Gézát nézzük, a hibás Gézagyereket, a közülünk valót, a helyettünk bátrat, önbörtönébe zárt, szabad embert, vele nézzük a csillagokkal tűzdelt végtelen eget. Vele ülünk a némaságban, és vele várjuk a választ valakitől. Állunk, várunk, hallgatunk, reménykedünk, világvégi harmonika nyikorog. Éjszaka van.

B. L.

Gondoltam, ha egyszer drámát írok, akkor majd igazi hősökről fogok. Kerülöm a polgári vircsaftot (kit érdekelnek a polgárok - engem nem), a lestrapált, kiábrándult feleségeket, a szerető után nyáladzó negyvenes férjeket. A kispályás konyhai jeleneteket, aztán este az ágyban: Akarsz? Nem. Tulajdonképpen én sem. De ki lesz az én Hamletem, Learem, Macbethem és Othellóm? Kik lesznek az én hőseim. Törtem a fejem. Olyan hülyén néz ki az ember, amikor töri a fejét: összevissza ráncolja a homlokát, meg borzolja a szemöldökét és annyira komoly képet vág, hogy a gyerekek átmennek a túloldalra, ha meglátják. Így koslattam az utcán, mikor kilépett a Banda Lajos, meg a Herda Pityu a kocsmából. A Pityu éppen azt magyarázta a Lajosnak, hogy ennél szarabb világ biztosan nincsen, mert ha szarabb lenne, akkor már rég fölrobbant volna. Ott van az a szegény Géza is, mondta. Hogy mi történt vele. Néztem a Bandát, meg a Herdát, ahogy beszélnek a Gézáról, a Gézagyerekről. Igazi hősök voltak, bár nem úgy voltak öltözve, mint a

görög tragédiákban, meg a faterjuk se volt király, meg herceg. Ócska munkáskabátban jártak.

Háy János

Az előadásról

A Gézagyerek című előadásban „naiv színházat” akarok. Az elmúlt években kísérleteztem már ilyennel: a Mulatság, A Nyugat hőse, A Pityu bácsi fia a naiv színház darabjai voltak. Géza módján ártatlanul, irónia és cinizmus nélkül szólalunk meg, az együgyűség természetességével állítunk-kérdezünk mindent, ahogy Háynál is, minden „kis szavunk” a világ megfejtésére irányul, de a filozofálás, a nagy szavak használata a néző dolga. A Gézagyerek az ártatlanság elvesztése: a történet végén csak annyival tudunk többet, mint a kezdetén, hogy minden kísérletünk kudarcot vallott, kérdéseinkre nincs válasz. Géza bezárul saját rendjébe: óracsörgésre ébred, parízert és tejet reggelizik, és számolja a konyhaköveket. És nincs több kérdése.

A Gézagyerek című drámával először a debreceni bemutatón találkoztam, a Pinczés István által rendezett kitűnő előadást többször is láttam, minthogy azt befogadtuk a Bárka Színházba. Ez a produkció, benne a színészi játék, és mindenekelőtt a nagyszerű térmegoldás beleégett emlékezetembe, ezért, noha szándékomban állt ezt megrendezni, félretettem a tervet, míg az ősbemutatótól (és az azóta látott változatoktól) független, saját, személyes változatomat meg nem tudom valósítani. Segített ebben az eltelt idő, és segített A Pityu bácsi fia beregszászi próbafolyamata, amikoris közelebbről megismertem Háy világát, drámatechnikáját, és a sikeres bemutató is erősítette bennem a szándékot, hogy további műveit színpadra állítsam.

Minden színházi előadás alapkérdése, hogy rendelkezésre áll-e megfelelő színészcsapat. Mégis, az én esetemben ez rendkívüli fontossággal bír, mert „módszeremnek” semmi köze a kottából diktáló, koncepciót megvalósító rendező színházához, ahol gyakorta kicserélhetőek a színészek. A szereplő személyiségnek szinte kiszolgáltatottan minden munkám középpontjában a színész áll, ezért különösen izgalmas kérdés számomra, mire jutok A Gézagyerekkel és általa a szabadkai társulattal. Azzal a társulattól, mely „felszálló ágban”, energiától telítetten, sok-sok tehetséges színésszel várja ezt a munkát, egyáltalán, bármilyen intenzív, alkotó próbafolyamatot. Meggyőződésem, hogy kiváló szereposztást tudtunk csinálni, minden szerepre megfelelő színész áll rendelkezésemre. Ez a csapat „harapja” a munkát, biztos vagyok abban, hogy a számomra kulcskérdést jelentő közös alkotó műhely, egymást tisztelő, egymás felé szeretettel forduló közösség kialakítása könnyű lesz. Háy János darabjáról lévén szó abban bízom, hogy ahogyan Beregszászban is történt, az író által ábrázolt világ nemhogy ismerős lesz, de olyannyira otthonos közeget jelent majd a szereplőknek, én tanulok majd tőlük, nem ők tőlem és az írótól.

A másik alapkérdés esetemben a tér. Különösen fontos ez Háy filmes technikáját is figyelembe véve, amikoris az állandó helyszínváltások nem ügyes díszítőket, hanem az adott előadásra érvényes egyszeri nyelv kialakítását követelik meg. Az előadást egy részben, egyetlen térben képzelem el, mely egyszerre realista és stilizált. Állandó munkatársammal, Sárkány Sándorral dolgozom majd, az ő fantáziája, és leginkább összeszokottságunk garancia arra, hogy a legadekvátabb teret megalkossuk. (Néhány korábbi közös munkánk: Mrozek: Mulatság, Kárpáti: Méhednek gyümölcse, Pinter: A gondnok, Háy: A Pityu bácsi fia, Csáth: A Janika…)

Bízom abban, hogy a szabadkai A Gézagyerek igazolni tudja önmagát, azaz a korábbi emlékezetes előadások után (Debrecen, Lodz, Pécs, Zalaegerszeg) egy öntörvényű, nagyon személyes, a tragikumot és komikumot ötvözni képes produkció születik majd. Röhejes és fájdalmas, ártatlan és bölcs, egyszerű és gazdag előadás – ez a vágyam.

Bérczes László