A szociológia a társadalommal foglalkozó tudomány, a világképében nem az egyedi ember áll, hanem csoportok, és azt vizsgálja, hogy ezeknek a csoportoknak a helyzetét hogyan befolyásolja a társadalmi struktúrában elfoglalt helyük, vagyis az alá-fölérendeltségi hierarchikus viszony.

 

A szociológia a 19. század közepén jött létre, mint társadalommérnöki tudomány, azzal a szándékkal, hogy megmondja, hogyan lehet a világot úgy berendezni, hogy jó legyen?

 

Minden társadalomtudomány arra kiváncsi, hogy miért csináljuk azt, amit csinálunk. Három megközelítés van:  

A közgazdaságtan szerint az ember egy „homo ökonomikus”, egy racionális gazdaságban gondolkozó ember.

A politológia szerint az ember egy „homo politicus”, akit a hatalom érdekel.

A szociológia szerint az ember cselekedeteit és viselkedését az befolyásolja, hogy szeretné betartani a társadalmi normákat, ezért viselkedik úgy ahogy, mert igyekszik megfelelni. Mindig vannak deviánsok, de az emberek nagy része szeret konform lenni.

Természetesen ez a három megközelítés nem zárja ki egymást

 

A társadalmi normák cselekvéseket határoznak meg: mi a helyes, hogyan kell viselkedni? Vannak kőbe vésett, büntetőtörvénykönyvben rögzített normák, de ezen kívül van sok egyéb szövevényes elvárás, amit szintén normának nevezünk. Ezek megkönnyítik az életet és befolyásolják is. De a társadalmi normák sokszor ellentmondanak egymásnak. Például egy kamasz gyerek esetében van az iskolától-szülőtől jövő elvárás és ehhez képest a barátoktól jövő. És itt ütközés lehet, mert nehéz választani a szerepek között.

 

A szociológiában három elmélet van, három megközelítés, ahogy a társadalomról gondolkozik:

 

A harmóniaelmélet (funkcionalizmus) lényege, hogy minden a helyén van, minden tökéletesen működik. A jó társadalom az emberi testhez hasonlít, minden szervnek megvan a maga dolga, ha valamelyik nem műkődik, akkor bajban van az egész test. Ennek megfelelően a társadalomban minden embercsoportnak megvan a maga helye, funkciója, és ott azt csinálja, amit kell. Ha a csoportok között konfliktus lép fel, az zavart jelent. Ez ma nem olyan divatos elmélet.

 

A konfliktuselmélet, Marx nevéhez fűződik. Az az elmélet azt mondja, hogy a konfliktus normális, minden csoporton belül előfordul, így a társadalom belül is, mert az emberek ellentétes érdekűek. A kérdés az, hogy a konfliktus milyen mederben marad, mennyire kezelhető, milyen lefolyása van?

 

A szimbolikus interakcionizmus elmélete szerint egy adott helyzetről nem lehet feltétlenül eldönteni, hogy milyen, mert a benne szereplő emberek helyzetétől függ. Például egy ismeretlen kisgyereket meg akarok símogatni, és feléje nyúlok, ha a gyerek bántalmazott, akkor ezt a gesztust támadásnak éli meg. Ha viszont szeretetben felnövő, akkor pontosan ugyanazt a gesztust viszonozza, és nem ijed meg tőle. Tehát a helyzettől függ, hogy a benne szereplők számára a szimbolum (itt a gesztus) mit jelent.

 

 

A mai magyar társadalomban a bizalmatlanság az egyik nagyon erős norma, vagyis viselkedésünket szabályozó íratlan törvény. Az utóbbi években ez csak növekedett, de 10-20 éve is jellemző volt. Ez egyaránt szól az intézményekbe vetett bizalomról, de az egymás iránti bizalomról is. Azt lehet tehát látni, hogy a család maradt meg utolsó menedéknek: ha már senkiben sem bízhatunk, csak a családtagjainkban. (De a probléma az, hogy Magyarországon magas a válások aránya, sok a nem jól működő család, bármennyire is szeretné a politika elhitetni, hogy családcentrikus nemzet vagyunk.)

Egy társadalom pedig nem tud jól működni, ha nincs bizalom.

Ennek a bizalomhiánynak nyilván vannak egyrészt történelmi okai: a ma élő legidősebb emberek életük során kilenc rendszerváltást éltek át, ez pedig mind értékrendváltást is jelentett, mindegyik máshova helyezte a hangsúlyt, az intézmények felbomlottak és újak alakultak. Másrészt az emberek nem hülyék, látják, hogyan verik át őket, ez a mindennapi tapasztalat. A harmadik pillére ennek egy öngerjesztő folyamat. Például nálunk az emberek meg vannak győződve arról, hogy aki gazdag, az kizárólag lopással, korrupcióval szerezte meg.

 

Másik jellemző norma az erőszak, hogy hajlamosak vagyunk erőszakkal elintézni a konkfliktusokat. Nem csak Nyugat-Európához képest, hanem a környező országokhoz képest is a magyar egy „macsós-társadalom”. Nem csak a nemi szerepek szempontjából, hanem általában is a „szemet szemért, fogat fogért” elv érvényesül. Mert a tűréshatáron van bennünk a feszültség, és ez bármelyik pillanatban robbanhat. Egy legutóbbi vizsgálat szerint ez nem csak a felnőtteknél, hanem a gyerekelnél is így van. Az erőszak nagyon elfogadott, a középiskolások nagy arányban azt vallják, hogy nem tud érvényesülni az, aki nem elég erőszakos.

 

Harmadik jellemző norma, amit kiemelnék, egy olyan fogalom, amit a nyugati kollégák gyarkan emlegetnek, mi pedig lényegében nem is ismerjük: ez az emberi jog, állampolgári jog. Vagyis nálunk ennek a hiánya. Nem tudjuk, hogy mi emberek vagyunk, akiknek alapvető jogai vannak. A nyugatiak számára ez nagyon fontos, nálunk pedig valami elszállt lila, értelmiségi hozzáállásnak tartják.

 

Egyrészt anyagi oka van. A legtöbb embernek egyetlen tulajdona van: egy lakása. Ha egyáltalán az van. De ez az egyetlen. Tehát rengeteg probléma merülne fel, ha el kellene költöznie az ország másik felébe. Mi lesz ezzel a lakással? El lehet-e adni? Mennyiért lehet máshol venni? Van tehát egy erős anyagi röghözkötöttség. A magyarázat másik fele társadalmi. Magyarországon az embereknek nagyon kevés barátja, emberi kapcsolata van. (Persze eleve bonyolult kérdés, hogy kit tekintünk barátnak, eltérő ez a nőknél és férfiaknál is. De mondjuk azt, hogy olyan társas kapcsolat, ahol valakihez, aki nem családtag, anyagi, érzelmi, fizikai bajomban tudok fordulni.) Van egy tipikus útja a magyar embernek: fiatalon, az iskolában még ugyanannyi társas kapcsolata van, mint a kortársainak máshol a világon. Aztán amikor elkezd dolgozni és mikor megalapozza a tartós párkapcsolatát, akkor mintha elvágták volna. Zuhanás következik be a barátok számában és minőségében. A hangsúly áttevődik a családra, amivel nincs baj, kivéve, ha a család nem működik jól. Tehát túl sok terhelődik a családtagokra. Mindent tőlük várunk. És ha ez inog, akkor összeomlik az egész építmény. Bezárjuk magunkat, ez is tradicionális elvárás, a családba, párkapcsolatba bezárás. Ez egy ki nem mondott norma: aki családot alapított, az lesz szíves a családjával törődni. És mivel ez egy norma, megpróbáljuk betartani.

 

 

Egy nemrég készített kutatás adatai alapján azt vizsgáltuk, hogy mi minden befolyásolja az emberek boldogságát? Mindenkinek egy ötfokú skálán kellett osztályoznia magát. Ez egy nemzetközi vizsgálat volt, ahol az jött ki, hogy a magyarok nagyon boldogtalanok. Engem kifejezetten az érdekelt, hogy mitől függ, hogy ki lesz boldog és ki kevésbe boldog? Hogy dolgozik-e, hogy milyen jellegű munkája van, hogy stabil-e? Megnéztem az életkort, ezek együttes hatását, aztán hogy van-e párkapcsolata? Van-e gyereke? És hogy milyen az iskolai végzettsége? És mindenzt külön a férfiakra és a nőkre. Elég eltérő lett a boldogság mögött álló magyarázat. A férfiak esetében egyértelműen az életkor volt a legerősebb: minél fiatalabb valaki, annál boldogabb. Aztán a munka számított, ha van, akkor boldogabb és külön kiemelve az önálló vállalkozók. Ez is egy hagyományos társadalom képét mutatja: a férfi önértékeléséhez ez kell, hogy el tudja tartani a családját. A harmadik, ami hatott az a párkapcsolat volt. A többi nem számított: az iskolai végzettség és a gyerek. A nőknél is az életkor volt a legelső tényező. Náluk a második a párkapcsolat volt. A munka egyetlen helyen szerepelt: a nyugdíjasok boldogabbak voltak, mint a többiek. És ami nagyon fontos, hogy a nőknél sem számított a gyerek. A magyar társadalmat szeretik úgy beállítani, hogy nagyon gyerekcentrikus, pedig ez nem így van.

 

 

Nyilván minden mindennel összefügg, de a gazdaság működését mindenképp ki kell emelni. A gazdasági környezet nagyon erősen befolyásolja az életünket, javuló gazdasági környezetben lehet máshol is javulást elérni. De azért nem ilyen egyszerű, ettől még nem fogunk jobban bízni az emberekben stb. A társadalmi változások nagyon lassúak, rombolni gyorsan lehet, építeni sokkal lassabban.

A gazdasági helyzet mellett szerintem nagyon fontos a demokrácia és dolgokba való beleszólás. Szerintem ez nem egy elszállt értelmiségi lózung, ez fontos lenne mindenkinek.

És fontosnak tartom magunkat. A civileket. Hogy mindenki a maga területén csináljon valamit. Van bennünk egy hajlam, egy várakozás (és nyilván ennek is történelmi okai vannak), hogy egyszer majd jön egy jó kriály, vagy vezető, aki mindent megold, és eddig csak az volt a baj, hogy aki döntési helyzetben volt, nem jól gondolkodott. Szerintem ez hibás út. Lehet ösztönzéseket kapni kívülről, lehet másoktól tanulni, de senki nem csinálja meg helyettünk ezeket a változásokat, csak mi. Csak magunktól, lentről tudjuk elindítani. Abban lehet a pozitív forgatókönyv, ha mi magunk, ahol vagyunk, és a körülöttünk levő táguló körben próbálunk meg változtatni. Lehet, hogy először csak annyit kell csinálni, hogy felhívni a barátainkat, akikkel rég nem beszéltünk, hogy éljenek az emberi kapcsolataink.

 

 

Nem megfelelően működő társadalom, ahol az emberek kaotikusan, egymás mellett tevékenykednek, nem működik a kommunikáció, mindenki eszetlenül rohangál és éli a maga életét, ami lehet, hogy jó, lehet, hogy rossz, de mindenki csak a maga kis szigetén csinálja.