„Szó sincs feketékről – mert a négert már rég nem használjuk Gusztáv, nem is beszélve a kakumbuki kifejezésről, amit az előbb mondtál – hanem azerbajdzsánokról van szó. Akik tulajdonképpen a távoli rokonaink. Nézd meg a zászlójukat, meg nézd meg a székely lobogót! Szinte egyforma! Hát még a honfoglalásunk is kábé egyszerre volt! De ne is menjünk bele, mert – többek közt – erről is szól majd ez a kis műsor, amit teljes szívvel készítettünk nektek a Gyulával.”

Bábelnán, a faipari szövetkezetben nem mennek jól a dolgok. Az üzem haldoklik. Ekkor érkezik egy új, azerbajdzsáni befektető, aki megveszi a céget, és hoz magával ötven azeri faipari dolgozót is családostul. Az üzem helyi dolgozói tiltakoznak, megrongálják az új tulajdonos autóját is. Trágár szórólapokat terjesztenek az üzem területén.

Zoltán, a cég régi-új személyzetis munkatársa egy kis színpadi műsorral, egy úgynevezett kulturális ajándékkosárral próbálja meggyőzni az üzem dolgozóit – az előadás nézőit -, hogy az azeri családok befogadása nagyszerű dolog.

A helyszín az üzemi ebédlő. A kulturális ajándékkosár jeleneteket vonultat fel a magyar történelem ezer évéből – Szent Istvántól egészen a huszadik századig – azzal a tanulsággal, hogy a befogadás és a nyitottság mindig is hasznos volt a magyar nemzet számára.

A jelenetek művészi színvonalát nagyban forgácsolja, hogy Zoltán és az üzem egyik fafaragója, Gyula játssza a műsor összes szerepét. További színvonal-forgácsoló tényező, amikor a műsor legelején megérkezik Gusztáv, az üzem legjobb asztalosa és szakszervezeti vezetője, akinek nem szólt senki, hogy itt műsor lesz. Gusztáv a Bábelnai Magyar Gárda önvédelmi jellegű tömörülés vezetője is. Kifejezetten nem hiányzik Zoltánnak, hogy itt legyen. De hogy az ő szavaival éljünk: „a show viszont mászt gó án”, azaz a direkt kritikus közeg sem tántorítja el a lelkes személyzetist, hogy átadja a kulturális ajándékkosarát.