Színész vagyok, elsősorban filmszínészként ismernek. De a gyökereim mélyen a színházhoz kötnek. 1977
és 2003 között a The Wooster Group társulat tagja voltam, akikkel saját előadásokat hoztunk létre és
játszottunk a new york-i Performing Garage-ben, és turnéztunk is, szerte a világon. Dolgoztam Richard
Foremannel, Robert Wilsonnal és Romeo Castelluccival is. Jelenleg a Velencei Színházi Biennále
művészeti igazgatója vagyok. Ez a pozíció, a világban zajló események, valamint a vágyam, hogy
visszatérjek a színházi munkához, megerősítették bennem a hitet a színház egyedülálló, pozitív erejében
és fontosságában.

A The Wooster Groupnál töltött időm szerény kezdetén gyakran nagyon kevés nézőnk volt. Az volt a
szabály: ha több a színész, mint a néző, lemondhatjuk az előadást. De sosem tettük.
Gyakran úgy volt, hogy napközben próbáltunk, este pedig közönség előtt megmutattuk a félkész
produkciót. Évekig dolgozni egy-egy darabon számomra sokszor fárasztó volt, a próbák megterheltek, de
ezek a fázisbemutatók mindig izgalmasak maradtak – még akkor is, ha a közönség szerény létszáma
lesújtó ítéletet mondott a munkánk érdekességéről. Mégis ez ébresztett rá arra, hogy a tanúként
jelenlévő közönség ad a színháznak értelmet és életet.

Ahogy a szerencsejátékterem felirata mondja: „JELEN KELL LENNED, HOGY NYERJ.” A valós időben,
közösen átélt alkotás, ez a színház nyilvánvaló ereje. Társadalmi és politikai értelemben a színház soha
nem volt ennyire fontos és létfontosságú önmagunk és a világ megértésében.

A nyilvánvaló problémát az új technológiák és a közösségi hálók jelentik, amik kapcsolatot ígértek, de
látszólag inkább elszigetelték az embereket egymástól. Én is naponta használom a számítógépet, még ha
nem is vagyok fent a közösségi hálón; rákerestem már magamra színészként, és a mesterséges
intelligenciához is fordultam információért. De vaknak kell lenni ahhoz, hogy ne ismerjük fel azt, hogy az
eszközökkel való kapcsolatunk fenyegetés az emberi kapcsolatainkra. Bár bizonyos technológiák jól
szolgálhatnak minket, az a probléma, hogy nem tudjuk, ki van a kommunikációs kör másik végén, nagyon
mélyen hat, és hozzájárul az igazság és a valóság válságához. Habár az internet képes kérdéseket felvetni,
nagyon ritkán ragadja meg azt a csodát, amit a színház tud csak létrehozni.

Színészként és színházi emberként továbbra is hiszek a színház erejében. Egy olyan világban, amely egyre
megosztottabbnak, kontrollálóbbnak és erőszakosabbnak tűnik, a mi feladatunk az, hogy elkerüljük a
színház leértékelődését: ne csak egy kereskedelmi vállalkozás legyen, ami figyelemelterelő
szórakoztatásra épül, és ne is csak a hagyományok száraz, intézményes őrzője, inkább erősítsük azt a
képességét, hogy embereket, közösségeket, kultúrákat kapcsoljon össze – és mindenekelőtt, hogy
kérdéseket tegyen fel arról, merre tartunk…

Társas lények vagyunk, biológiailag a kapcsolódásra teremtve. Minden érzékszervünk egy lehetőség a
kapcsolódásra és ezeken keresztül válik egyre világosabbá, hogy kik is vagyunk. A színház képes
megmutatni nekünk, milyen volt, milyen most és milyen lehetne a világunk.

Az üzenet írója, Willem Dafoe, a La Biennale di Venezia Színházi Tagozatának művészeti igazgatója, a The Wooster Group alapító tagjai közé tartozott. A New York-i The Performing Garage székhelyű társulatnál
(1977–2004) az avantgárd színház sajátos, karakteres formanyelvét alakították ki. Ezt követően együtt
dolgozott Bob Wilsonnal, Marina Abramovićcsal, Richard Foremannel és Romeo Castelluccival. Az
1980-as évek elején a filmművészet felé is fordult, és azóta nemzetközi elismerést szerzett
sokoldalúságával, mind a független, mind a mainstream filmek világában. Négy alkalommal jelölték
Oscar-díjra, és 2018-ban elnyerte a legjobb színésznek járó Coppa Volpi díjat a Velencei Nemzetközi
Filmfesztiválon. A színház iránti elkötelezettsége mindmáig meghatározza művészi látásmódját és
színészi gyakorlatát.

Magyar fordítás: Németh Nikolett