Nagy és nemes feladatra vállalkozik a Magyar Állami Népi Együttes erdélyi antológiájának újbóli színpadra állításával. Az Édeskeserű szerves folytatása volt annak az évek óta tartó alkotói folyamatnak, amely korszerű folklórértelmezésével, a színház eszközeinek bátor alkalmazásával, makacs következetességgel mutat rá újra és újra gyökereinkre, hagyományos kultúránk fontosságára. Az előadás, miközben demonstrálja azt a sokszínű, egészen a középkorig visszanyúló táncos és zenei hagyományt, mely szinte napjainkig ránk öröklődött, mégsem leltár és nem tudományos összegzés. Nem tisztára törölgetett üveglapokkal kerített múzeumi tárló, hanem a kultúra folyamatosságának a felmutatója. Annak bizonyítéka, hogy széthulló hagyományos közösségeink felgyülemlett javai – új közösségek révén – átmenthetőek a ma embere számára. Az Édeskeserű alkotói közül néhányan személyesen élték meg a kisebbségi lét kálváriáját, a szülőföld kényszerű vagy maguk által vállalt elhagyását. Az előadás azonban mégsem panaszos égbe-kiáltás, nem keserű önostorozás, hanem válaszkeresés az örök kérdésre, mely Erdélytől függetlenül mindannyiunk számára feltehető: Szülőföldünk, múltunk elhagyása annak elvesztése is egyben? Maradhat-e, és ha igen, mi, hátrahagyott javainkból? Kaphat-e biztatást az identitásában bizonytalanná váló, a kultúrák zűrzavarában tébláboló ember? Az Édeskeserű előadás címéből adódóan az ellentétes erők örök egymásnak feszülésére épülő, az alkotók egyéni látásmódját tükröző táncköltemény, mely rapszodikusan ellenpontoz komikumot tragikummal, örömöt bánattal, életet halállal, ars poeticaként mutatva fel a Nagy László-i gondolatot: „A folklórban az édes és könnyű sablon helyett kerestem az összetettebb, dinamikusabb szöveg- és dallamritmust, az abszurditásig teljes képet, a szentségtörést, a komor, de szabad lelkületet.”