Károly Kati: Szerencsére mindig volt egy következő állomás
Morva DaniellaLegutóbb a Prima-díj kapcsán beszélgettünk, akkor azt mondtad: nem a díjak motiválnak, ehelyett inkább a munkára fordítod a figyelmed. Mégis: hogyan érint téged ez a halmozott elismerés?
Az Erkel-díj kifejezetten a zenei munkásságot méltatja, tulajdonképpen az egyik legrangosabb díj, ami elnyerhető. Ebből kifolyólag hatalmas megtiszteltetésként élem meg, hogy megkaptam, hiszen az én pályámon ez az elismerések csúcsa. Sosem gondolkodtam rajta, de utólag belegondolva, egyáltalán nem számítottam rá.
Szívesen emlékszel vissza a pályád elejére?
Az igazság az, hogy az én életemben semmi nem alakult úgy, ahogy terveztem. Gyermekként zongoristának készültem, majd az éneklés kezdett el jobban érdekelni. Operaénekes szerettem volna lenni, így képzeltem el a jövőmet. Főiskolásként azonban egészségügyi okok miatt le kellett mondanom az álmomról, ekkor indultam el a “B” opcióm felé. Korrepetitorként kezdtem dolgozni az Operettszínházban, és hamar felismertem, hogy az erre irányuló készségeim nagyon jók. Sikereket értem el, a visszajelzések pedig minden várakozásomat felülmúlták.
Egyre csak jöttek a felkérések…
Valóban. Jelentős mérföldkő volt az életemben, amikor 2008-ban felkértek A társulat című tehetségkutató műsor zenei vezetőjének. A karrierem ott indult be igazán, egyre több felkérést kaptam. Szörényi Levente összes darabjának én lettem a zenei vezetője és korrepetitora, valamint a Honvéd Férfikar hangképzője. Ezen felül számos, a Papp László Sportarénában bemutatott nagy musical zenei vezetése fűződik a nevemhez. Rengeteg projekten dolgoztam egyszerre.
Mindig tudatos döntéseket hoztál a karriered során?
Inkább csak sodródtam az árral. Az a típus vagyok, aki arra figyel, merre szabad az út, és hol nincs akadály – mint egy folyó vagy patak, ami befolyik a kövek közé, vagy a fűszál, amelyik életben marad attól, hogy rugalmas. Szerencsére mindig volt egy következő állomás, az éneklést sem hagytam abba, nagyon sok helyről szedtem össze a szakmai ismereteimet, sok emberrel dolgoztam együtt, bejártam a világot, világhírű zenészekkel dolgozhattam együtt. A lehetőségek sosem értek véget. Aztán jött egy telefon Cseke Pétertől…
Ugorjunk egy "picit" az időben: tizenöt éve egyengeted a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház zenei útját – sosem bántad meg, hogy a főváros helyett vidéken kötelezted el magad?
Továbbra is dolgozom Budapesten, de inkább csak produkciókon, a mindennapokat valóban Kecskemét jelenti a számomra. Büszke vagyok a fővárosban végzett munkámra is, de itt találtam meg igazán önmagam és ez sokat jelent számomra. Az elmúlt tizenöt év alatt Kecskeméten épült ki az a közeg, ahol biztonságban érzem magam, ahol igazán megmutatkozik és érvényesül az ízlésem, az elkötelezettségem, a szenvedélyem.
A te jelenlétednek is köszönhető, hogy a kecskeméti színház zenei irányvonala az évek során felerősödött, mára pedig megszilárdult?
Amikor ide kerültem, egy évadon belül egy zenés produkciót tűztünk repertoárra, mostanra pedig a zene szüntelenül jelen van az előadásainkban és aktívan kíséri a munkánkat. Ami szintén sokat jelent számomra: rövid időn belül zenei tagozattá nőttük ki magunkat. Ugyanakkor nem mondanám, hogy ez valaha cél volt, én igyekszem a tervezés helyett inkább az adott feladatra koncentrálni, és úgy érzem, megfelelő partnerekre találtam ebben, akikkel gördülékenyen zajlik minden jellegű munkafolyamat. Ez egy olyan különleges dolog összegészében, ami folyamatosan tölti az embert, és amiért megéri élni.
Teljesen szabad kezet kapsz a színház zenei műsorpolitikájának kialakításában, vagy együtt hozzátok meg a döntéseket a vezetőség többi tagjával?
Általában közösen ülünk le megvitatni minden kérdést, és ha valakinek támad egy ötlete, akkor a saját szakmai szempontjaim alapján elmondom az ellene és mellette szóló érveket, továbbá felvázolom, milyen megoldási lehetőségeink vannak. Végül természetesen közösen döntünk. Szerencsére jól és tevékenyen működünk együtt a művészeti vezetőség többi tagjával, ráadásul olyan régóta dolgozunk már együtt Cseke Péterrel és Szente Vajkkal, hogy szinte minden lélegzetvételüket ismerem. Pontosan tudom, mit szeretnének, és hogy hogyan tudom azt a mindannyiunk számára legkedvezőbb módon megvalósítani.
Szerinted milyen egy jó zenei vezető?
Szerintem az elhivatottság a legfontosabb, hogy ne a hatalomra törés motiváljon, hanem az, hogy a rám bízott művészekért, emberekért mindent megtegyek szakmailag és emberileg is. Én jelenleg is igyekszem minden támogatást megadni, de figyelem azt is, hová fejlődnek, merre mozdulnak. Ha éppen meg kell segíteni valakit, vagy megálljt kell parancsolni neki, azt egyáltalán nem önző módon teszem. Azt hiszem, úgy tudnám a legjobban leírni az én vezetői stratégiámat, hogy ilyen helyzetekben alárendelem magam valamilyen felsőbb erőnek, és tudatosítom: én egy eszköze vagyok valaminek, a feladatom pedig az, hogy teljes szívvel és lélekkel, jóindulattal képviseljem a kollégákat, a rám bízott művészeket, a színházat, és természetesen saját magamat is.
Meghallgatod a kritikát?
Igyekszem odafigyelni rá. Ember vagyok, éppúgy hibázhatok, mint bárki más, de akár eltérhetek a helyes útról is. Próbálom körülvenni magam olyan emberekkel, akik elmondhatják – és el is mondják –, ha valamivel nem értenek egyet. Fontos a vita, mert az is edz mindannyiunkat és arra sarkall bennünket, hogy mindig a legjobbat akarjuk kihozni magunkból. Ehhez természetesen érett, számomra nagyszerű szakmai kvalitásúnak ítélt kollégákra van szükség.
Mi fog meg téged egy művészben?
Ha például egy meghallgatást vagy próbajátékot veszünk alapul, ott elsősorban az érzékenységet figyelem. Hogy megvan-e az a mélység, amellyel azonosulni tudok, és hogy közösen tudunk-e elég szenzibilisek lenni, van-e rugalmasságra való hajlama, improvizációs készsége, személyes, mélyről jövő kisugárzása. Ezek számomra a legfontosabbak.
Azt látom rajtad, hogy ennyi idő után sem csökkent a lelkesedésed a színház iránt.
Ez az életem, még ha vannak is néha mélypontjai. Minden egyes új próbafolyamat olyan számomra, mintha egy új világba csöppennék. Megismerni egy új zeneművet, a magunkévá tenni, elkezdeni otthon érezni magunkat benne, beletenni a személyiségünket, a lehető legjobb érzés. Szeretem, amikor érezni kezdem, mennyien dolgozunk valójában egy projekten a színpadon, a zenekari árokban és a háttérben egyaránt. Egyszercsak összeadódik a tehetségünk, és valami fantasztikus születik meg általa. Csodálatos érzés újra és újra megtapasztalni, hogy mi mindannyian ezért élünk.
Milyen útravalóval indítanád el a gyermek Károly Katit ezen a pályán tudván mindazt, amit az elmúlt tizenöt évben láttál?
Ha újrakezdhetném, nem akarnék megfelelni az elvárásoknak, és sokkal jobban figyelnék magamra, arra, ami belülről jön. Bátrabb lennék, teret adnék, és felszabadítanám annak a játékosságát és élvezetét, amit én magammal hoztam, ami nekem adatott, és amit én képviselek. Azt hiszem, azt tanácsolnám a gyermek Károly Katinak: légy bátor!