Hogyan került kapcsolatba a színházzal? Úgy tudom, hogy volt egy Nagypapa…….
Igen, volt egy Nagypapa, egészen pontosan Édesanyám Édesapja és ő volt az az irányvonal, aki akaratlanul ugyan, de a színház felé terelt. Akkor persze még nagyon fiatal voltam ahhoz, hogy ezt tudatosan átlássam, hogy ezt végiggondoljam. A Nagypapám Rákosi Szidinél tanult, de nem teljesedhetett ki a pályája, mert a szülei sem anyagilag, sem erkölcsileg nem tudták támogatni őt. Később aztán, ennek ellenére vagy talán éppen emiatt, Somogyszilben amatőr csoportot vezetett, rendezett és játszott egyszerre, hatalmas színházszeretet élt benne, amit mindenkinek megpróbált átadni a környezetében. Bennem meg is fogant ez a szeretet. Amikor például a rádióban színházi közvetítések mentek, mindenkinek csendben kellett maradnia, mert csak a színház létezett számára. Nagyon szívesen voltam a Nagyapám közelében, egyszerűen azért, mert olyan világot teremtett maga körül, amihez jó érzés volt tartozni, ahhoz a világhoz is és ezen keresztül persze hozzá is.

És mit szólt mindehhez a család, például az Ön szülei?
Én kaposvári vagyok, az Édesanyám somogyi, Édesapám, aki sajnos már nincs közöttünk, Debrecenben született. Az egész családra jellemző volt egy átlagon felüli, komoly, elhivatott színházszeretet. Az anyai nagynéném, illetve a nővérem is próbálkozott egyébként a színművészetivel, nekik nem sikerült, engem elsőre felvettek.

Ez a Kaposvár, az a Kaposvár?
Pontosan! Én akkor voltam gimnazista, amikor a kaposvári színház a fénykorát élte, mindent láttam, olyan dolgoknak voltam szemtanúja, olyan dolgok hatottak rám - talán a legérzékenyebb életkorban, amiből nagyon rossz lett volna kimaradni. Azt hiszem, a tudásomat, illetve az arra való igényt, az ízlésemet és a vágyat az ízlésre formálta Kaposvár! Semmi más nem érdekelt csak a színház, tényleg ez volt az egyetlen! A gimnáziumot is alig tudtam befejezni, illetve azzal a hátsó gondolattal, hogy legyen meg az érettségim, mert ez kellett a felvételihez a színművészetire. Eleve nagyon jellemző rám, hogy ami nem érdekel, arra nem tudok odafigyelni. Így volt ez a gimnáziummal is, mindent háttérbe szorított a színház, ahol hetente négy, öt estét töltöttem el, még a humán tárgyak sem érdekeltek. Számomra egyébként elég kristálytiszta a kép, hogy mindenféle szempontból nagyon jó helyen voltam, jó időben!

És az iskola hogy tolerálta mindezt?
Buktam meg néha, úgyhogy ha így nézzük, akkor nem könnyítették meg annyira az életemet, de volt egy diákszínház, ahol jókat és nagyokat játszottam, szerintem nem is rosszul, ez a társaság pedig rengeteget adott nekem. Az volt egyébként a szerencsém, hogy a felvételim harmadik rostája előbb sikerült, azaz vettek fel a főiskolára, mint ahogyan a fizika érettségim szóbelije volt. Kénytelenek voltak átengedni!

Ezek után a főiskola gondolom, valami teljesen más lehetett?
Abszolút az én közegem volt és rögtön a helyemre kerültem. Tudja, amikor az ember felfedezi azt a remek érzést, hogy egyszer csak kitölti a vázat, amit számára vágott ki az élet. Bekerültem oda, arra a helyre, amit nekem szánt a sors és innentől kezdve csak azzal foglalkoztam, amire születtem. Ez pofonegyszerű és csodálatos egyszerre!

Mit és kitől lehetett tanulni a főiskolán?
Tanulni? Nem is tudom! Nagyon résen kellett lenni, az biztos, de hihetetlenül önfeledt és nyitott voltam, akkor úgy tűnt, hogy ez elég is. Egy lépcsőfok volt ahhoz, hogy tovább léphessek és természetesen rengeteg lehetőség arra, hogy gyakoroljak.

Kérdezte, hogy kitől tudtam tanulni? Érdekes, hogy az osztályunk nem nagyon maradt meg, nem tartjuk a kapcsolatot, akkor nem éreztem, de utólag azt hiszem, nem volt annyira meghatározó. Most egyébként nagyon örülök, hogy az Édes Anna kapcsán újra találkoztam Végh Péterrel, aki az osztálytársam volt. De visszatérve a főiskolára, Kerényi Imre és Huszti Péter osztályába jártam. Na látja, tőlük rengeteget lehetett tanulni, de nagyon nehéz lenne megmondani, lefordítani, hogy konkrétan mit. A személyiségük, a látásmódjuk, az emberségük, a mód, ahogyan érzékelték a körülöttük lévő világot, ez hatott rám és ebből tanultam rengeteget. De ez igaz egyébként arra a három rendezőre is, aki a legkomolyabb hatással volt rám a pályám során. A legtöbb, színházilag is lefordítható gyakorlati dolgot Taub Jánostól tanultam, de Ascher Tamás és Zsótér Sándor is nagyon meghatározó rendező számomra, a velük való eleven, élő kapcsolat egyfajta folyamatos művészi táplálkozás, az állandó megújulás lehetősége.

Ha már a tanulás került szóba, azt meg lehet tanulni, hogyan kell egy szerepet megformálni? Van valamilyen módszere, amivel vagy ahogyan próbál?
Azt gondolom, hogy az élet és a különböző próba helyzetek tanítanak meg arra mindenkit, hogyan tud a legjobban működni, mire van szüksége ahhoz, hogy oldottan legyen képes önmagát adni. Ezt én is akkor kezdtem el megtanulni, amikor már szerepeket kaptam és teljesen világossá vált számomra, ha nincs egy tiszta helyzet, akkor nem vagyok képes tovább lépni. Nem is az a fontos, hogy ki az az ember, akit játszom, mert az egyszer csak megszületik, valahogyan egyé válunk, hanem a helyzet, amiben léteznem kell. Ezt megérteni az igazi feladat. Ezzel kapcsolatban Taub Jánostól a legalapvetőbb és ebből következően a legfontosabb dolgokat lehetett megtanulni. Hogyan kell hozzányúlni a szerephez, hogyan kell mindent bebiztosítani a próbákon, hogy semmit nem lehet a véletlenre hagyni, hogyan kell szinte mániákusan letisztázni mindent. Mert ha ez megvalósul, akkor utána már lehet bátorkodni és mindent idegrendszerből csinálni. Én soha nem tartalékolok. Az első olyan próbától, amikor tudom, hogy mit kell játszanom, beleadok mindent. Nálam nem létezik egyetlen olyan hangsúly vagy gesztus sem, amit kihagyok, amit majd egyszer, valamikor, később kipróbálok. Ha megértettem a helyzetet, akkor bedobom magamat, ha nem, akkor képtelen vagyok megcsinálni.

Nem fárasztó ez nagyon? Azonnal teljes hőfokon égni?
Nem. Nekem biztosra kell mennem. Nem tudom másképp csinálni. Nem agyalok, nem gondolkodom, legfeljebb azon, hogyan legyen az egész teljes. Sok mindent kitalálok, de hogy hogyan valósítsam meg, azon soha nem töprengek, az jön elsőre, azonnal megszületik. Csak azzal foglalkozom, hogy mit, de hogy hogyan azzal nem törődöm!

Ha egy kicsit visszakanyarodunk a főiskolához, illetve az azt követő évekhez, miért nem jött a diploma után azonnal a Madách?
Mert Kerényi Imre akkor nem volt még a Madách Színház igazgatója, a Nemzetiben dolgozott, ahová egyébként engem is hívtak, én azonban mindenképpen Kaposvárra akartam visszamenni, ami viszont azzal billent egyet, hogy végül a Radnótiba mentem, Bálint Andráshoz. Hívott Ruszt József is Szegedre, ahol akkor kezdtek új színházat csinálni, de valahogy úgy érzetem, ha nem Kaposvár, akkor a Radnóti, oda kell mennem. Talán a kisebb társulat miatt, talán azért mert olyan otthonos volt az egész, nem tudom, de hét évet voltam a társulat tagja. Tudja az volt az érdekes, hogy ugyan úgy, ahogyan a főiskolán, itt is azonnal a helyemre kerültem. Na jó, talán a legelső szerepem, A kék angyal kevésbé sikerült, mondjuk ki, bukás volt, de ezt leszámítva nem volt kérdés, hogy nekem ebben a színházban dolgom van. Persze, rengeteg élmény fűz a Radnótihoz, de a legfontosabb talán, hogy ott tanultam meg, nem bírok addig továbblépni, egyáltalán létezni egy színpadi helyzetben, ameddig az nem tökéletesen tiszta, amíg nem tiszta a szándék, amiről szól, amiről nekem szólnom kell.

Mégis eljött. Otthagyta ezt a közeget és a szabadúszást választotta inkább.
A társulat fele elment a Székely Gábor féle Új Színházba, ami akkor alakult és ahová egyébként engem nem hívtak. Valahogy úgy éreztem, mivel elmentek a játszótársaim, nekem sem szabad a Radnótin maradnom. Egy pár évig, egészen pontosan két éven keresztül voltam szabadúszó, aztán megszülettek a gyerekek és öt évet voltam velük otthon. Aztán jött a Madách Kamara, illetve az Örkény. Kérdezhetné persze, elég indok volt-e mindez eljönni a Radnótiból és valami jóval bizonytalanabbat választani helyette? Én akkor úgy éreztem, nincs a szabadúszásban semmi veszélyes, sőt inkább jól esett, változtatni akartam, ahhoz meg menni kell, kockáztatni! Az, hogy nagyon jó hét év után elmentek a többiek a Radnótiból valahogy érvénytelenné tette számomra is, hogy ott maradjak. Arról nem is beszélve, hogy annyi idősen, amennyi akkor én voltam, még nem fél az ember. Egyébként most sem vagyok egy félős típus, de felelősséggel tartozom a gyerekeimért. Ha csak rólam lenne szó, néha biztosan bátrabb lennék. Az azonban ettől függetlenül még most is nagyon fontos, hogy nem vagyok függő helyzetben, hogy nem kell ostoba kompromisszumokat megkötnöm. Erre életkortól és élethelyzettől függetlenül képtelen vagyok.

Egyszer azt mondta egy interjúban, hogy az Örkény Színház maga a repülés. Még mindig így érzi?
Az Örkény Színházban alapító tag vagyok. Az első szerep, amit ott játszottam Molnár Testőre volt, a színésznő. Tényleg nagy örömmel mentem, amikor Mácsai Pál hívott és nagyon fontos, hogy nem ott ragadtam, hanem ott vagyok. Ez nagy különbség! Egy néhány éve azért mozgolódom, játszom erre-arra. Tudja, ez felfrissít. 12 év azért bizonyos szempontból sok ugyan abban a közegben. Amellett a biztonság mellett, amit csak a társulat, azaz az Örkény képes megadni, szükségem van arra is, hogy más emberekkel találkozzam, új helyzetekben próbáljam ki magamat. És hogy a kérdésre is válaszoljak, igen, még mindig repülök az Örkényben! Nagyon otthon vagyok ebben a társulatban és azt érzem, ott bármit megtehetek, nem kell megharcolnom idegenekkel, mindenkit ismerek, nincsenek kezdeti körök, hanem rögtön belevághatok, ha pedig így van, akkor miért ne repüljek? Ezt csak a társulat képes megadni egy színésznek, ezt adjuk egymásnak. A többi munkában, a vendégjátékaimban pedig mindig kijön belőlem valami olyan, amiről nem is tudtam. Új emberek hatására, főleg ha azok tehetségesek, másképp létezem kicsit, új dolgokat fedezek fel magamban és kész! Ezért örültem egyébként az Édes Annának is. Persze elolvastam a regényt, aztán a darabot és kifejezetten érdekelni kezdett ez a Vizyné, de legalább ennyire fontos volt, hogy Hargitai Ivánnal dolgozhassak együtt, hogy annyi év után megint Csankó Zoltán legyen a partnerem, hogy Végh Péterrel, akivel a főiskola óta nem találkoztam színpadon, egy darabban lehessek. Tudtam, hogy Törőcsik Franciska lesz a címszereplő, akit szintén ismerek, hiszen az Örkényben van gyakorlaton. Látja, a biztonság és az újdonság utáni vágy egyben! Inspirált ez a helyzet és nagyon kíváncsi voltam.

Az ember azt gondolja, ahogy hallgatja Önt, ha valaki ilyen tökéletesen érzi a saját helyét, ennyire kendőzetlenül és őszintén tisztában van azzal, hogyan tud működni színészként, bizonyára a pályáján is ennyire tudatos és irányít?
Nézze, nem szépítem a dolgot, ahogyan korábban már mondtam, felesleges kompromisszumokat nem tudok kötni, a függő helyzetekkel pedig nem tudok, de leginkább nem is akarok mit kezdeni. Mindemellett azonban inkább a megérzéseimre hagyatkozom. Hogy mi jó és mi nem, hogy mibe érdemes belevágnom és mibe nem, ez inkább ösztön és nem dilemmázom rajta sokáig. Van bennem persze tudatosság, de ez csak az ösztönös döntés után jut szerephez.

Azt mondja, nem szereti a függő helyzeteket. A színháztól, mint létformától sem függ?
Az az érdekes, hogy nyáron az eszembe sem jut, de komolyan! Most miért mosolyog? Akkor viszont, amikor van, olyan, mintha mindig is lett volna. A színház, ha teljes gőzzel csinálja valaki, akkor eszméletlenül igénybe tudja venni, tehát kell a pihenés. Nem, nem vagyok függőségben a színházzal sem! Inkább magától értetődő, hogy van és hogy én benne vagyok!

És a gyerekektől? Amilyen gyönyörűen beszél róluk, a kapcsolatukról, azt gondolom….
….jól gondolja! Az egy külön ügy. Ők a mindeneim, külön-külön, meg együtt is. Nagyon össze vagyunk nőve. Egyedül nevelem őket 12 éve és nagyon összegabalyodtunk. Tudja, olyan szívbéli gyerekek. Julika 14 éves lesz nyáron, Ármin pedig 16, gimnáziumba járnak Pesten. Mindig megnéznek a színházba, de nincs valami nagy elhivatottságuk ezzel kapcsolatban. Ármin fotózni szeret, Julikát meg nagyon érdeklik az állatok, van kutyánk, macskánk. Egyszer tanyán szeretne élni, azt mondja.

Ezzel szemben Budapest mellett laknak, egy kedves helyen. Ez a pihenés, a kikapcsolódás?
Amikor a gyerekek születtek kikívánkoztunk a városból. Vidéken kis gyerekeket nevelni, sokkal egészségesebb. Van ennek persze pozitív és negatív oldala is egyszerre, de a jelenlegi életvitelünk kicsit jobban igényelné már a várost. Egy ideje Édesanyám is velünk él. Mindig be kell jönni, néha már macerásnak érzem. Persze fantasztikus a csend és a nyugalom. Akkora egyébként, hogy képzelje el, először zavart! Szóval hiányzik a város. Azt hiszem, készen állunk a változásra……