Úgy tudom, mint oly sokan kollégáid közül Te is Debrecenből, a gimnázium drámatagozatáról indultál el, hogy színész lehess.

Ez nem egészen pontos, tekintve, egyáltalán nem akartam színész lenni. Valóban drámatagozatra jártam, ahol dráma- és verselemzést tanultam, görög drámákat olvastunk, ami hatalmas élmény volt, nagyon szerettem, a színészmesterségtől azonban őszintén szólva a hideg rázott. Egyébként annyira, hogy nem is jártam erre az órára. Számomra félelmetes dolog volt, hogy a fájdalmaimon, örömeimen keresztül bármit is megmutassak magamból és hogy mindeközben vadidegen emberek nézzenek. Egyáltalán nem akartam színész lenni. Tudtam, hogy német tolmács leszek és kész!

Mégsem az lettél! Mi történt?

Érkezett egy bizottság a gimnáziumba, Kazimír Károllyal az élen – akkor még divat volt a főiskolai felvételi első rostájában a szentesi és a debreceni gimnázium drámatagozatáról is válogatni. Én meg ott tébláboltam, segítettem az osztálytársaimnak, húztam a függönyt, egyszerűen ott voltam, szükség volt rám körülöttük. Kazimír Károly pedig behívatott az igazgatónőmön keresztül, érdeklődött, ki ez a piros hajú kislány? Hogy hogy nem akar színész lenni? Mondtam neki, én német tolmács leszek, ijesztő nekem a színészet, egyáltalán nem vonz ez a pálya, köszönöm, nem! De nagyon jól elbeszélgettünk és amikor felolvasták a neveket, akik tovább jutottak a második rostára, közöttük voltam.

Szerencséd volt? Látott benned valamit?

Azt nem tudom, valószínűleg inkább az utóbbi. Akárhogy is, a második rostán, ami már Pesten volt, lényegében megismétlődött az eset. Debrecenből tízen, tizenketten érkeztünk a pesti vizsgára, lényegében a barátnőmet kísértem a második fordulóra, pont előtte nyelvvizsgáztam, eszem ágában nem volt színésznek menni, de ahogy illik, beírtam öt monológot, meg öt verset a listára, amit le kellett adni a felvételihez és amiből egyébként egy hangot sem tudtam. Ott ült a vizsgán Huszti Péter, Kerényi Imre, Benedek Miklós, kérték az anyagot. Én elnézést kértem, hogy az idejüket rabolom, elmondtam nekik, hogy hatalmas megtiszteltetés itt lenni, megint beszélgettünk, ahogyan korábban Kazimír Károllyal és továbbengedtek a harmadik rostára.

Ez meglehetősen regénybe illő!

Aztán jött a harmadik rosta, az egy hetes együttlét, jelenetek, helyzetgyakorlatok, dalok. Tényleg nem szeretném, hogy úgy tűnjön utólag el akarom túlozni az egészet, de számomra semmi tétje nem volt ennek a felvételinek sem, hiszen én nem akartam színész lenni. Eszméletlenül jól szórakoztam, megcsináltam mindent, amit kértek, komolyan élveztem, de ennyi. Ezzel párhuzamosan ugyanakkor nem vettek fel az egyetem német szakára - amitől egyébként nagyon kikészültem, az egy hét alatt nyújtott teljesítményem alapján viszont a Színművészeti Főiskolára, Kerényi Imre osztályába igen. És akkor úgy gondoltam, ha már egyszer így történt, elkezdem a színművészetit, nem fogok otthon ülni és teljesen ellustulni. Meglátom, milyen a főiskola, közben majd felvételizek újra a német szakra. Így is történt. A német szakra azonban másodjára sem vettek fel, a színművészetin meg ott maradtam...

Gondolom, megszeretted.

Igen, bár ez sem olyan egyszerű, mint ahogyan hangzik. Én egy vidéki kislány voltam, nem voltam naiv, de kislány voltam. Az első két év sokkoló volt számomra. Szembesülnöm kellett azzal, hogy teljesen egyedül vagyok, hogy lényegében senkire sem számíthatok, hogy teljesítenem kell, mert elvárják tőlem, hogy bizonyítanom kell, érdemes vagyok az érdeklődésre, arra, hogy mondjuk Benedek Miklós rám ossza Mirandolinát. És a feladatok súlya alatt bizony sokszor összetörtem, egyáltalán nem voltam boldog, rengeteget sírtam. Visszagondolva, komoly mélyrepüléseim voltak! Többször megfordult a fejemben, hagyni kellene ezt az egészet, vissza kellene mennem Téglásra, megpályázni egy könyvtárosi állást és nyugodtan ellenni.

Ez elég sötéten hangzik. Hogy bírtad ki még is? Mi vitt előre?

Az első év végén vizsgaként megcsináltuk Schwajda György Csoda című komédiáját, amit Kerényi Imre rendezett. Azt a szerepet játszottam, amit a József Attila Színházban Törőcsik Mari, Bíborkát. Az egyik osztálytársamnál, már nem is tudom, kinél, volt egy sminkkészlet, elkértem tőle és elkezdtem festeni magamat, fehér arcot, barna karikákat a szemem alá, bibircsókot. Felvettem egy fekete sapkát és egyszerűen eltűntem! Úgy néztem ki, mint egy alkoholista öregasszony. Megszűntem létezni, nem én voltam, hanem a szerep! Bementem próbálni a színpadra és nem ismert rám senki. Hallottam, ahogyan az osztálytársaim és a tanáraim felszisszennek a nézőtéren. Kiléptem a saját testemből. Elmondani nem tudom azt az érzést, amit akkor éreztem. Elkezdtem a pálinkázós jelenetet, jöttek a színes karikák és amíg élek nem felejtem el, mert ez volt az első pillanat, amikor megéreztem, hogy mi a varázslat! Már nem én ültem ott, hanem valaki más, ráadásul úgy, hogy ezt a többiek, akik néztek vagy játszottak velem, el is hitték. Csodálatos volt!

És a görcsök, a bizonyítási kényszer meddig maradtak veled?

Sokáig. De igazából a harmadik év végére értettem meg, hogy a színészet ugyanolyan hivatás, mint bármi más, azaz, hogy nem kell ebbe minden nap belehalni, meg kell tanulni színészként létezni és nem kell folyamatosan őrlődni, tönkremenni! Meg kell mondjam azonban azt is, hogy ezt, illetve ennek a technikáját igazán nem tanítják. Van helyzetgyakorlat, stílusgyakorlat, rengeteg mesterségbeli tárgy, ezek segítségével a szakma alapelemei remekül elsajátíthatóak, de azt, hogy hogyan kell játszani, próbálni, koncentrálni úgy, hogy erre az egészre ne menjenek rá az idegeid – ezt nem tanítják meg. Én a főiskolai évek alatt nem tudtam, hogy nem kell minden pillanatban, minden próbán egyformán tehetségesnek lenni, sőt, hogy vannak egyenesen tehetségtelen napok és ez nem tragédia, vállalni kell néha a tehetségtelenséget is. Hogy egy szerep napról napra épül és ennek bizony része az is, hogy megállsz, pihensz és nem akarsz mindent azonnal megoldani. Nem tudtam, attól, hogy huszonegynehány évesen eljátszod Mirandolinát, meg Ányát a Cseresznyéskertben Básti Juli és Haumann Péter oldalán még nem kell feltétlenül összetörni, begörcsölni, mert abból úgy sem lesz semmi.

A görcsök feloldásában bizonyára segítettek az osztálytársak is.

Remek osztály voltunk! Lényegében mindenki a pályán van azóta is. Egy igazi összetartó csapat volt a miénk. Minden túlzás nélkül merem állítani, mi ott, akkor alkottunk, ez volt az életünk. Nem csak egy iskola, minden napunk maga volt a csoda, jó és rossz értelemben egyaránt, kudarcokkal és sikerekkel együtt.

Annyira összetartó társaság voltatok, hogy ha jól tudom, többen együtt is folytattátok a diploma után.

Így van. Öten kerültünk Miskolcra. Megkeresett bennünket Kamondi Zoltán azzal az ötlettel, hogy vegyünk részt az Egymást érintő című sorozatban, amelynek az volt a lényege, hogy minden hónapban érkezett egy új rendező, három nap alatt rendezett egy előadást, egyébként azt folytatva, amit előzőleg látott. Így születtek zenés performanszok, mozgásszínházi előadások, Eszenyi Enikő rendezésében a Hamlett gyerekkora. Hihetetlenül izgalmas volt, ahogyan az is, hogy mindeközben a színházban mesedarabot, operettet, Az ember tragédiáját, a Hegedűs a háztetőnt játszottam. Megtanultam, mi, hogyan működik egy színházban, hogyan próbálnak a különböző műfajok, de ami talán a legfontosabb volt, biztonságban éreztem magamat emberileg és szakmailag is. Na, itt már nem éreztem semmiféle megfelelési kényszert.

Mégis úgy döntöttél, megválsz Miskolctól.

Eljöttem, mert Hegyi Árpád Jutocsa valahogy belefáradt a prózai színházba és Miskolc elsősorban zenés színházzá vált, úgy éreztem, nincs ott helyem. Vendégként játszottam még a következő évadban, de nem maradtam tag. Eljött Kamondi Zoltán is, lényegében feloszlott az a csapat, ami miatt odaszerződtem. De nem szakadt meg a kapcsolat Zoltánnal sem, mert Miskolc után – szabadúszóként – folytattam az Egymást érintő sorozatot a Merlinben és azt hiszem, szerénytelenség nélkül mondhatom, remek dolgok születtek. Ezzel párhuzamosan kezdtem el szinkronizálni, ami azóta is fontos része az életemnek.

És következett a József Attila Színház. Miért csak egy évig?

Mert nagyon nem szerettem ott lenni és egy évad után úgy döntöttem, felmondok. Folyamatosan csak nőtt bennem a bizonytalanság, miközben éreztem, ez a színház soha nem lesz az otthonom. El kellett jönnöm onnan. És pont akkor hívott fel Schwajda György, hogy látott engem, készül a Viharra az új Nemzeti Színházban, Mirandát keres, kellenék. Én pedig mentem.

Nem dolgoztatok sokat együtt mégsem!

Hát nem! Nagyon sajnáltam, hogy aztán nem ő kapta meg a színházat, végül is egy darabot, a Vihart rendezte meg és elment. Az igazsághoz az is hozzátartozik, akkora volt a „nemzeti ügy” körül azokban a hetekben, hónapokban a felhajtás, hogy képtelenség volt normálisan próbálni. Schwajda György nem folytathatta a megkezdett munkát, aztán jött Huszti Péter néhány napra, de közben volt fél évre kinevezett gazdasági igazgatónk. Zavaros időszak volt, míg végül is Jordán Tamás lett az igazgató. Visszatekintve el kell, hogy mondjam, fantasztikus élmény volt, hogy valami olyan újban vehettem részt, ami azért nem minden nap adatik meg az ember életében, hogy érezhettem, szükség van rám. Remek dolog volt egy ilyen csapatban, ilyen színészekkel és rendezőkkel dolgozni. Akkor valahogy minden a helyére került bennem.

De nem folytattad. Alföldi Róbert nem hosszabbította meg a szerződésedet.

Ugyanakkor azt is el kell mondjam, nagyon korrekt volt! Ültünk egymással szemben az irodájában, elmondta, hogy nem számít rám az új évadtól kezdve. Én pedig megkérdeztem tőle, milyen tervei vannak, milyen darabokat fog bemutatni. Elmondta, én sok sikert kívántam hozzá, amin teljesen meglepődött. Azt mondta, kivételes, milyen higgadtan állok hozzá, hogy kirúg. Most is csak annyit tudok mondani erről a helyzetről, amit akkor mondtam Alföldi Róbertnek: mondtam már fel én is, van úgy, hogy két ember nem akar együtt dolgozni, akkor miért ne lenne joga egy igazgatónak ahhoz, hogy felmondjon valakinek. Sokkal tisztességesebbnek tartom, ha valaki nyíltan vállalja, nem gondolkodik bennem, mintha évekig ültet a kispadon, nem ad megfelelő szerepet, tisztában vagy vele, hogy nem bízik benned, de megtart a látszat kedvéért. Persze, hogy rossz érzés volt elveszíteni valamit, nem részesévé válni valami újnak, valami izgalmasnak. De így volt korrekt és egyáltalán nem sértődtem meg! Az álnaiv kiborulásoknak semmi értelmét nem látom. Sőt még annyi tisztesség is volt Alföldiben, hogy a Vesztegzárat, ami az utolsó Jordán-féle bemutatónk volt, mi, azaz az eredeti szereposztás játszottuk tovább.

Ezek szerint nem törtél össze?

Még a nemzetis évek alatt megszületett a kislányom és azt hiszem, annál nagyobb indíttatás nem kell, nem kellhet egy nőnek, mint hogy lesz egy gyereke. Egyébként is ez alkati kérdés. Ugyanazt látom magamon, amit a bátyámon is – mindketten kosok vagyunk -, mélyen megérintenek a dolgok, abszolút nem tartom magamat felszínes embernek, de bármi történik velem, már másnap felállok és megyek tovább. Nem vagyok képes hosszútávon keserű maradni, mert az csak feleslegesen lehúzna a mélybe, ahonnan aztán sokkal nehezebb talpra állni. A Nemzetiből való eljövetelemre visszatérve, nem is volt kérdés, hogy rendeződik a helyzetem. Megvolt a lelki békém, volt egy csodálatos gyerekem. Mitől kellett volna félnem?

Ahhoz, hogy biztonságban érezhesd magadat szakmailag, bizonyára az is hozzájárult, hogy a Jászai Mari Színház egyik legfoglalkoztatottabb művésze lettél. Hogyan kerültél Tatabányára?

Talán nem titok, hogy Crespo Rodrigoval, aki 2011-ben vette át a színház vezetését, osztálytársak voltunk a főiskolán, illetve azóta is folyamatosan figyelemmel kísértük egymás pályáját. Rengeteget dolgoztunk együtt a legkülönbözőbb szinkronmunkákban, azt hiszem, a mi esetünkre mondják azt, tudtunk egymásról, naprakészek voltunk a másikkal kapcsolatban. A Nemzetiből való eljövetelemet követően nem volt állandó színházi munkám és nagyon hiányzott részben a komoly munka, részben az az érzés, hogy tartozom valahová. Amikor Rodrigot kinevezték és az első önálló évadát kezdte tervezni, konkrét szerepajánlatokkal keresett meg, amelyekre boldogan mondtam igent.

Hogyan érezted, érzed magadat ezekben a szerepekben? Azért használok jelen időt, mert azóta is folyamatosan jelen vagy a Jászaiban.

Az első munkám a Légy jó mindhalálig című musical volt, amit több okból kifolyólag is szerettem. Pezsgő hangulat jellemezte a próbákat, egy fiatal csapat dolgozott ezen az előadáson hatalmas lelkesedéssel, ráadásul ne felejtsük el, hogy ez volt a színház akkori új vezetésének első munkája, ami mindig ad valami plusz izgalmat a próbákhoz. Mindenképpen szeretném megemlíteni Guelmino Sándort, akivel először a Nórában, aztán Az öldöklés istenében dolgoztam együtt. Hatalmas élmény volt számomra a Nóra próbái során az a fajta szabadság, ahogyan Sándor dolgozott, az a fajta érzékenység, ahogyan egy-egy karakterhez hozzányúlt. Közel áll hozzám az a gondolkodásmód, ami őt jellemzi, ahogyan azt várja a színészeitől, ember által, embert ábrázoljanak. Az öldöklés istene azért nagyon fontos számomra, mert ez az előadás eddigi pályám legnehezebb munkája volt. Valamit, ami ennyire abszurd, eljátszani úgy, hogy az a valós érzelmek szintjén is képes legyen hatni, sőt, mi képesek legyünk ezeket az érzelmeket ábrázolni, hát nem mondom, hogy nem estem, estünk néha kétségbe a próbaidőszak során! 

Dolgoztál együtt Hargitai Ivánnal és Bálint Andrással is.

Iván teljesen másképp próbál, mint Sándor, de aránylag könnyen tudtam azonosulni az ő „gondolkodós”, elemzősebb próbamódszerével is. Először a Portugálban rendezett, legutóbb pedig az idei évadban a Rokonokban dolgoztunk együtt, ami remek munkának bizonyult, ráadásul a közönség is imádja ezt az előadást. A Bálint Andrással való találkozás lényegében egy álom beteljesülése, mert már régóta nagyon szerettem volna vele dolgozni, ami az Acélmagnóliákban megtörtént. 

Ahogyan hallgatlak, azt hiszem, megállapíthatjuk, szeretsz a Jászai Mari Színházhoz tartozni.

Azt kell mondjam, hogy a Jászai nagyon jókor jött és lényegében csupa szerencsés találkozást hozott az életembe. Nagyon nem hiszek abban, hogy a színész annál jobb, minél inkább agyon van gyötörve, meg van nyomorítva a szerep megformálása közben. Vannak színházak, ahol ez a munkamódszer, ebben a színházban nem! Az, hogy most biztonságban vagyok, hogy jól érzem magamat a bőrömben, a helyemre kerültem nem attól függ, hogy mekkora a szerep, amit éppen megformálok, hanem attól, hogy komoly, elmélyült munkában vehetek részt és hogy azt érzem, mindeközben szeretnek! Ezt kapom a Jászaiban!

Egy dologról nem beszéltünk még, ami szerintem igazán fontos az életedben – csak utaltál rá az imént, ez pedig a szinkron.

Amikor felvettek a főiskolára nagyon hadartam, nem lehetett érteni még azt sem, amikor bemutatkoztam. Thoroczkay Lucia volt a beszédtanárom, akinek többen azt mondták – mint azt később megtudtam -, hogy ezzel a lánnyal semmire sem fog menni! Nem csoda, magasan beszéltem, csipogtam, hadartam, borzalmas volt. Lucia pedig azt válaszolta, „Ez a kislány a hangjából fog megélni!” Ha őszinte akarok lenni, el kell mondjam, vért izzadtam éveken keresztül, többször fel akartam adni, mert teljesen esélytelennek láttam, hogy valaha is normálisan fogok beszélni, de Lucia nem hagyott és végül is célba értem. Ha ő nincs, most biztosan nem ülök itt! Arról nem is beszélve, hogy nélküle elképzelhetetlen lenne a szinkronszínészi pályám is, egyrészt azért, mert ő vitt be minket az egykori Pannónia Filmstúdióba, ahol megtanultuk ezt a szakmát, másrészt azért, mert ő teremtette meg azt a szakmai alapot, ami nélkül biztosan nem kapna ennyi lehetőséget a hangom.

Azért azt biztosan tudod, jóval több vagy egy „hangnál”!

Igen, talán már több! És remélem, hogy még több leszek...

Gyenge Balázs