Úgy tudom, nem Magyarországon születtél, hanem az egykori Jugoszláviában. Meddig éltél ott?

A Vajdaságból, egész pontosan egy észak-bánáti faluból származom, ahol 14 éves koromig laktam a szüleimmel. Rengeteg mindent kaptam ettől az időszaktól, azoktól az emberektől, akikkel együtt éltem abban a közösségben, a tanáraimtól, a tanítóimtól. Mind nagyszerű emberek voltak. De itt ismerkedtem meg a későbbi táncmesteremmel is, vele aztán nagyon szép sikereket éltünk meg együtt. És itt találkoztam először a zenével, az irodalommal, a színházzal.

Hogyan kerültél kapcsolatba ez utóbbiakkal?

A szüleim hat éves koromban beírattak egy gitáriskolába és attól kezdve tíz éven keresztül gitároztam, kipróbáltam magamat a klasszikus és a könnyebb műfajban egyaránt. Aztán rengeteg szavalóversenyre jártam, ezek közül jó néhányat meg is nyertem. A színház pedig? Létezik a Vajdaságban egy Tanyaszínház nevű csapat profi színészekkel, akik minden nyáron létrehoznak valami érdekeset, sokszor furcsa helyeken, például parkokban. Így láttam a Szentivánéji álmot, ami nagyon tetszett. De az osztályommal állandóan jártunk Szabadkára és Újvidékre színházat nézni. Azt kell mondjam, megfogott, amit láttam, érdekesnek találtam, de hazudnék, ha azt állítanám, én vagyok az az ember, aki már gyerekkorában eldöntötte, színész lesz. A tánc, a zene, az ének egyaránt rendkívül fontos volt az életemben és ez egyszer csak, olyan húsz éves korom környékén, találkozott és a színészetben forrott ki vagy össze igazán – nem is tudom, melyik a jobb szó. Eszembe jut egy történet erről az időszakról. A szüleimmel sokat jártam ki a földekre dolgozni, ahogyan egyébként a helybeli gyerekek többsége. Hajnali fél négykor indultunk, mentünk krumplit kapálni, este értünk haza, de vágtunk disznót is, szóval pont úgy éltünk, ahogyan mindenki más körülöttünk. Aztán elkezdtem táncolni tanulni és az édesapám egyszer megkereste a tánctanáromat, hogy ugyan mondja már el, mit csinálnak velem, mert teljesen be vagyok kattanva, állandóan gyakorolok, táncolok, nincs nyugtom. Ezt csak azért meséltem el, mert talán ebből is látszik, hogy valami érzékem, zsigeri vonzódásom már akkor is volt a művészethez, éppen a tánchoz, de hogy színész leszek, azt akkor még nem tudtam.

Aztán átjöttél Magyarországra, egészen pontosan Szegedre. Itt már tudtad, hogy a színészet lesz az az út, amit járnod kell?

Azért ez sem igaz ebben a formában. De azt hiszem, kicsit messzebbre kell visszanyúlnom ahhoz, hogy ez érthető legyen. Az, hogy Szegedre költöztem és ott jártam középiskolába lényegében a táncnak, a versenytáncnak köszönhető. A közvetlen kiváltó ok a háború volt, ezt persze nem úgy értem, hogy pusztán a harcok, hanem minden, ami a háború tényéből következett. Képzeld el, hogy nem csinálhatod azt a saját anyanyelveden, amit szeretnél, hogy nincsen olyan iskola, ahol magyarul tanulhatsz, hogy azt mondják, ezt is, meg azt is szerb nyelven kell tanulnod. És én akkor úgy gondoltam, ki van zárva, hogy mindezt elfogadjam. Egy idő után meg sem fordult a fejemben, hogy hosszú távon bármit is kezdjek magammal abban az országban. És hogy hogyan jön mindehhez a tánc? A tánctanárom, aki szintén vajdasági volt, megkapta a katonai behívóját. Na most ez akkoriban ott úgy működött, ha valaki nem ment, akkor azt elvitték. Nagyon kemény idők voltak. Ő pedig úgy döntött, hogy a behívó elől átköltözik Magyarországra. A partnernőmmel, akivel már évek óta együtt táncoltunk és akkor fejeztük be a nyolcadik osztályt, pályaválasztás előtt álltunk, a tánctanárom pedig megkérdezett bennünket, nem lenne-e kedvünk az elejétől kezdve felépíteni mindent Szegeden. Az volt a terve, rajtunk keresztül viszi majd tovább, amit Jugoszláviában elkezdett, a mi segítségünkkel hozza majd be az újabb tanítványokat. Egyébként utólag már elmondható, a legjobb csapatot tudta felépíteni az évek során ezzel a módszerrel és mi részesei voltunk ennek az újrakezdésnek. A szüleimnek nagyon távolinak tűnt Szeged, de belátták, hogy nincs igazán más választásom. Egyedül jöttem át, három-négy évre rá érkezett utánam a nővérem. Nem volt könnyű!

Ezek szerint a tánc volt az első lépés, ha úgy tetszik a kulcs az új élethez. És hogyan jött mindehhez a pedagógia?

A tánc mellé keresni kellett egy iskolát, így kerültem – egyébként a nővérem tanácsára – a pedagógiai szakközépiskolába, amit az évek során nagyon megszerettem, mert rengeteg érdekes dolgot tanultam ott. Szegeden hihetetlen módon kinyílt számomra a világ, ne felejtsük el, hogy ez egy egyetemi város, minden új volt és érdekes. De azért ahhoz is kellett körülbelül két év, míg elkezdtem megszokni az új helyet, míg elkezdtem kiismerni magamat. Ez itt Magyarországon azért egy másik kultúra, más szokásokkal, másképpen közlekednek egymással az emberek. Ha tisztán, már már naivan belekerülsz egy ennyire új közegbe, akkor meg kell tanulnod, hogy itt mi a természetes, hogyan működnek a dolgok. Ehhez pedig idő kellett. Gyötört a honvágy, miközben tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy nem mehetek vissza. Nem akartam visszafelé lépni az időben.

És hogyan született meg ebből a sok új élményből a színjátszás, mint legfontosabb cél?

Azt nem mondanám, hogy ez azonnal a legfontosabbá vált számomra. Rengeteg minden érdekelt, sok mindenre voltam komolyan nyitott, a zenére, az éneklésre, a teológiára, de vonzott a konduktor képzés és a tánctanárság is. Az érettségi után, folytatva a középiskolás tanulmányokat, el is kezdtem egyébként a főiskolán a gyógypedagógiai szakasszisztens szakot, amit aztán el is végeztem. De a tanáraim valahogy egyre inkább a színészet irányába tereltek, többször felmerült a kérdés, nem próbálom-e meg ezt a pályát. Én pedig azonnal rávágtam, hogy nem! Nem volt nekem akkor még semmi tapasztalatom. Látni persze láttam előadásokat, abban is volt némi biztonságom, hogyan kell a színpadon énekelni, verset mondani, társastáncban akkor már országos bajnok voltam. Sőt, még otthon volt egy Petőfi estem, ami 22 saját megzenésítésű versből állt, ezzel komoly sikerrel szerepeltem is egy színházi fesztiválon. Jóval később az Erkel díjamat is erre, pontosabban a Megunt rabság című Petőfi versre kaptam. De hát ez azért akkor még nem volt színészet, nem volt színház, csak valami fajta vonzódás, úgyhogy kicsit húzódoztam ettől az egésztől. Ugyanakkor, ennyi év távolából visszanézve az is egyértelmű, hogy valami ott bujkált bennem.

Aztán e közül a sok lehetőség közül mégis csak a Színművészeti Főiskolát választottad.

Így van, de azért kaptam egy kis segítséget. Kollégista voltam Szegeden, ahol rendszeresen voltak versmondó versenyek és a zsűribe tagként többször meghívták Galkó Bencét, Galkó Balázs testvérét, aki már akkor is a szegedi színház tagja volt. És annyira szimpatikus volt vagy egyszerűen csak megbíztam benne, nem is tudom, hogy megkértem őt arra, segítsen nekem a felkészülésben, egész pontosan a prózai felkészülésben a felvételire. A zenés részek kiválasztásában és gyakorlásában érdekes módon sokkal biztosabb voltam, azt lényegében teljesen egyedül csináltam. Aztán két hetente találkoztunk a kollégiumban, mindig megmondta, mivel készüljek, közben rengeteget mesélt a színházról, elmondta a véleményét a színházi életről, hogy azt azért ötször gondoljam meg, mibe fogok most belevágni és ha felvesznek, minek leszek majd a része. Ettől persze kicsit meg is ijedtem, de Bence úgy gondolta, fogjuk fel a felkészülést úgy, mint egy közös munkát, aztán majd kiderül, mennyire fog mindez tetszeni a felvételi bizottságnak.

Az eredmény és az azóta eltelt évek ismeretében talán elmondható, hogy tetszettél nekik!

Talán tetszettem, bár elsőre nem vettek fel, de amikor másodjára igen, akkor ijedtem meg csak igazán. Nem tudom szavakkal leírni, mennyire idegen volt számomra minden, Budapest, a főiskola, tényleg minden. Egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy akarom-e én ezt egyáltalán. Egy teljesen új, vadidegen világba csöppentem. Az első két év egyébként borzalmas volt, komolyan borzalmas! Kemény! Be voltam zárva. Több évfolyamtársam már korábban volt stúdiós valahol, játszottak esetleg kisebb szerepeket, tudtak mozogni ebben a világban, nem volt számukra annyira ismeretlen ez az egész, mint nekem. Volt, aki úgy viselkedett a főiskolán már az első napon, mintha nem tudom, hány éve oda járt volna. Aztán valahogy úgy érzetem, nem kapok elég visszacsatolást, bíztatást, segítséget. Sokszor nem tudtam eldönteni, hogy most mi van? Nem éreztem szimpátiát, bizalmat. Jó néhány alkalommal megfordult a fejemben, hogy minek vettek ezek fel engem ide egyáltalán? Gyötört a honvágy! Nehéz volt!

Mégis maradtál!

Utólag már tudom, hogy az első két év „csak” az alapozásról szólt, aztán a harmadik évben – tudom, közhelyes, amit mondok – valahogy rátaláltam magamra, azt éreztem, hogy robbanok, hogy végre elkezdek csinálni valamit. Sokkal jobban kinyíltam, legyőztem magamban a bezártságot, egyszerűen elkezdtek működni bennem azok az energiák, amik addig nem, elkezdtem színházban gondolkodni, egyértelművé vált számomra, hogy ez az én utam. Persze időről időre voltak olyan pillanatok, amikor azt gondoltam, na most kell ezt abbahagyni! Néha egyébként még most is van ilyen. De érdekes módon ez nem függ össze azzal, hogy mondjuk, éppen nem megy olyan jól a színház vagy nem kapok olyan szerepeket, amik igazán megmozgatnak, ez mindettől független. Sokat gondolkodtam már rajta, hogy talán ez az állapot, ezek az érzések visznek aztán tovább.

Mikor érzed egyébként úgy, hogy abba kéne hagynod ezt az egészet?

A színházban jobb esetben van egyfajta rend, egy feszes keret, illetve én abban hiszek, hogy kell legyen ilyen. Ha ez nincs meg, ha káosz uralkodik, ha nem látom magam körül a maximalizmust, azt hogy akarják az adott ügyet, az mind a mai napig nagyon idegesít. Idegbajt kapok a kóklerségtől, ha hülyéskedés megy a színházban! Eddig sem tudtam megszokni és ez valószínűleg már így is marad. Az egyébként szerintem teljesen egyértelmű, hogy nálam ez a táncból jön, a rengeteg gyakorlásból, abból, hogy ott semmilyen formában nem lehet késni, hogy a végletekig pontosnak kell lenni. Sokszor mondják nekem, hogy nem kell ezt ennyire komolyan venni, de nem tudom másképp csinálni, ezt szoktam meg, ez égett belém.

Annak szerintem örülnek a nézők, hogy nem hagytad abba a főiskolát, sőt, hogy a pályán maradtál. De szaladjunk vissza az időben odáig, hogy elvégezted a Színművészetit! Mi történt utána?

Negyed évre azért már képben voltam a budapesti színházakkal kapcsolatban, kezdtem átlátni, mi, hogyan működik, hol, kik játszanak, és az akkori Nemzeti Színházban volt egy olyan társulat, ahová nagyon szívesen tartoztam volna. Egyébként nem csak a nagy nevek miatt, mert nagy színészek, nagy egyéniségek voltak más színházakban is, a Vígben vagy az akkori Madáchban. Abból, amit lentről a nézőtérről láttam egyszerűen úgy éreztem, na ez igen, ez az! Az pedig, hogy Iglódi István még hívott is, legyek társulati tag, hatalmas dolog volt. Megmagyarázhatatlan egyébként, ami közte és köztem kialakult, valami közös hullámhossz. Mi soha nem haverkodtunk egymással, a haláláig megvolt közöttünk a három lépés távolság, soha nem bratyiztunk, de a bizalmát az első pillanattól éreztem. Nem főszerepekkel kezdtem a színházban, sőt utána is játszottam mindenfélét, kicsit, nagyot, epizódot, főszerepet, de mindvégig határozottan éreztem a talpam alatt a lépcsőfokokat, hogy mindennek célja van, amit játszat velem. Hasonló érzésem volt annak idején a tánccal is, azt sem az ötödik lépcsőfokon kezdtem és az első lépcsőfok után ott is a második jött, nem pedig a hatodik. A színházban ezt néha hiányolom kicsit, hogy kihagynak stációkat, sőt olyan is van, hogy valaki túl gyorsan halad előre, aztán egyszer csak hirtelen visszaküldik. Iglódi vigyázott arra, hogy ez ne történjen meg velem, fokról fokra haladtam.

Azt hiszem, veled kapcsolatban is megállapítható, hogy bár nem váltottál színházat, ugyan abban az épületben a harmadik színháznak vagy tagja. Voltál tag a Nemzeti Színházban, aztán a Pesti Magyar Színházban, jelenleg pedig a Magyar Színház társulatát erősíted. Hogyan éled meg mindezt?

A Nemzeti utolsó évei igazából nem annyira rólunk, az én generációmról, hanem elsősorban a nagy színészekről, az ő játéklehetőségükről szólt. Aztán, amikor Iglódi István már nem csak főrendező, hanem igazgató is lett, kezdte el azt a fiatal csapatot megerősíteni, aminek én is tagja voltam. Van annak az épületnek egyfajta furcsasága, mintha nem találná a helyét! Volt Nemzeti Színház, aztán Pesti Magyar, jelenleg Magyar Színház, volt nemzeti, volt népszínház, majd művész színház, most pedig ifjúsági, családi színház.

És akkor mi a jövő?

Most a La Mancha lovagja, aminek nagyon örülök és amit tényleg nagyon élvezek próbálni, aztán bizonyára majd játszani is! Egyébként pedig? Apa lettem! Ami most esetleg szakmailag általánosságban hiányzik, azt az életem másik fontos része visszaadja, pótolja. Így vagyok most egyensúlyban.

Gyenge Balázs