A Jászai Mari Színház, Népház évadzáró társulati ülésén a társulati tagok által odaítélt Jászai Gyűrű-díjak, valamint a közönségdíjak is gazdára találtak. A teátrum művészei közül Végh Péternek sikerült az a bravúr, hogy mind a két „kategóriában” bezsebelje az elismerést. A díjakon kívül a Jászai frissen megalakult társulatáról is beszélgettünk vele.

– A két díj közül melyiket tartja fontosabbnak? Egyáltalán össze lehet őket hasonlítani?

– Az igazság az, hogy mind a kettő nagy örömöt jelent. Mindkét díj a maga nemében komoly érték, de mind a kettő másként. Akkor sem tudnék erre egyértelmű választ adni, ha azt mondanám magamnak, „Figyelj ide, Peti, ez egy nagyon-nagyon nagy dolog, olyan még sosem történt veled, hogy egyszerre a közönség és a kollégák is elismerjék a munkádat, de vajon melyik jelent neked többet”? De ha most falhoz állítanának, a homlokomhoz nyomnának egy pisztolyt és azt mondanák: „Jó, de most akkor is mondd meg, a lelked legmélyén mégis melyik az, amelyiket egy picikét többre értékeled?”, akkor azt mondanám, hogy a közönségdíjnak egy kicsit azért jobban örülök.

– Mivel indokolná ezt?

– Megmondom, mivel: azzal, hogy a közönségnek játszunk. Azt gondolom, egy színésznek annál több nem kell, mint hogy sikerüljön megfognia a közönségét. Még jobban örülök, ha ez több előadásban is összejön. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem emel az égbe és nem ad nagy magabiztosságot, ha a kollégáim is elismerik a munkámat.

– Ugyan nem mondták meg, melyik alakításáért kapta a díjakat, de A balkáni kobra címszerepe elég nagy dobásnak tűnt.

– Elképzelhető, hogy tényleg A balkáni kobráért kaptam a díjakat, de lehet, hogy a Rokonokban eljátszott szerepemet is honorálták. Én mind a kettőt nagyon szerettem, azt viszont nem tudom, hogy a közönség mi alapján szavazott. Az biztos, hogy A balkáni kobra nagy sikert aratott.

– Mégis előfordulhat, hogy a darab a jövő évadtól már nem lesz látható a színházban. 

– Az évadzáró társulati ülésen elhangzottak alapján egyelőre kétesélyes, hogy át tudjuk-e vinni a darabot a következő évadra. A magam részéről igazán sajnálnám, ha nem folytathatnánk, de hát tudomásul kell venni, hogy Tatabánya egy viszonylag kis város, az előadások „vetésforgója” itt sokkal gyorsabban pörög le, mint a nagyobb vidéki színházaknál. De még azért megpróbálok harcolni érte, hátha...

– Jól érzem, hogy ez a komikus szerep közelebb áll a szívéhez, mint Kardics figurája a Rokonokban?

– Nem, egyáltalán nem áll közelebb. Ha jó a feladat, akkor teljesen mindegy, hogy drámai vagy vígjátéki szerepről van-e szó, mind a kettőnek megvan a maga nehézségi foka. A Rokonokat azért szerettem, mert ott egy olyan nagystílű, minden hájjal megkent gazembert kellett eljátszanom, akinek a személyisége mégis több árnyalattal rendelkezik. A balkáni kobra pedig azért volt komoly kihívás, mert meg kellett benne találnom, hogy a drámai súly és a „clown”, a bohócság között hol van az a keskeny határmezsgye, ahol el lehet lavírozni.

– Hosszú, tizenhat éves szabadúszó pályafutást hagy ott a Jászai társulatáért. Önt mivel „fogták meg”?

– Az elmúlt három évben nagyon jó kapcsolatot alakítottam ki a színházban dolgozókkal. Amellett, hogy a munkámat elfogadják, emberileg is nagyon jól érzem magam a színházban, hihetetlen jó szakembergárda és kiszolgáló személyzet vesz körül bennünket, ráadásul kifejezetten családias a légkör. Mostanra pedig beléptem abba a korba, amikor ez nekem már nagyon fontos: 54 évesen az ember nem nagyon akar egyik színházból a másikba vándorolni. Különben is, a pálya, a magyar színházi élet elég rossz állapotban van, így nagyon örülök annak, hogy tizedmagammal sikerült otthonra találnom Tatabányán.

– Ha már a társulat jött szóba: milyenek az első benyomásai?

– Még csak két hete jöttünk össze először, ezért túl sok mindenről egyelőre nem tudok beszámolni. Sokakkal már játszottam együtt, pár emberrel még nem, de nagyon szimpatikus mindenki – remélem, én is az vagyok a többieknek. Megmondom őszintén, nagyon optimistán indulok neki a következő színházi évadnak.

Reichert Gábor

Az interjú megjelent a 24 órában valamint a Kemma.hu weboldalon

Fotó: Hagymási Bence