A nagyváradi Aliz Csodaországban felismerés-, és nem felnövéstörténet. Olyan krízishelyzetet dolgoz fel, amely mindannyiunkkal, bármikor megtörténhet – hangzik el a Szigligeti Színház előadásának szakmai beszélgetésén. Ezért is van szükségünk rá.

Úgy tűnik, Lewis Caroll műve a drámairodalmi kánonon túl is megszokott színházi jelenséggé kezd válni. Erdélyben biztosan: ha valaki úgy dönt, Bocsárdi László után megrendezi, számolnia kell vele, hogy az előadása biztosan párbeszédbe kerül a 2019-es sepsiszentgyörgyi Alice-szel. Még ha az a valaki Zsótér Sándor is, aki, lehet, nem is látta az emblematikus előadást. Itt a sorok írója fontosnak tartja megjegyezni, hogy ő az a valaki, akinek a szentgyörgyi produkció a saját felnövéstörténete részét képezi. Ő akkor odaadta magát, hogy megmondják, milyen felnőni. Igazat adott nekik: olyan, mint egy trip.

Most ez a valaki beült egy szakmai beszélgetésre, hogy megtudja: az egész egy nagy trip, mármint az élet. Fordulatok és változások, helyzetek, amikben hiába is akarnánk megmondani, melyik az asztal, és melyik a szék. A nagyváradi Aliz változástörténet.

A színpadon szédeleg egy kék ruhás nő. Kortalan és értetlen: senki se tudja, ki ő. Szédíti a tengelye körül forgó csodaház, az ember testű oroszlán, a tojásformájú, az égi macska mosolya – minden lény és tárgy, de leginkább saját maga.

Hogy kerültem ide? Hol vagyok? – tesszük fel magunknak a kérdést egy változást hozó életszakasz közepén.

Zsótér rendezése nem mondja meg, mi a nyúlüreg. Bízik a mesében: majd az mindnyájunknak külön-külön megmutatja, hol vannak bennünk az eltemetett kérdések. Szabad-asszociációs folyamatra ösztönöz. (Talán – teszi hozzá a beszámolót író valaki, hiszen nincs hozzászokva, hogy egy rendezni tudó valaki nem szándékszik konkrétan megmondani, mire kell gondolni, mi a trip.)

Mondhatom-e erre az asztalra, hogy szék? Mintha a színházról beszélnék. Mintha Aliz nyúlürege  ez a gigantikus színpadnyílás lenne. De ez talán csak az én tripem.