Ruth Wolff, az előadás központi karaktere a második felvonásban egy mondatban összefoglalja azt, ami történik a főszálon: “Ez a digitális korszak nyilvános lincselése.” Egy vitatható orvosi döntése kikerül az internetes felületekre, és azután már nincs megállás – az aktivisták és a lázadó szellemű emberek részletek tudta nélkül egyre fokozatosabban abuzálják, meghurcolják, és végül az öngyilkosságba kergetik. Egyetlen jelenet van, amikor kicsit is oldódik a hangulat: a pap, aki elindította a lavinát egy internetre feltöltött hangfelvétellel, meglátogatja az orvosnőt, és ezt mondja: “Minél többet gondolok rá, az a benyomásom, hogy nem lehetett volna másképp. Én papként nem viselkedhettem másként. Ahogy orvosként ön sem.”

Robert Icke szövegadaptációja tehát ezúttal is bőven tartalmaz társadalomkritikát, politikai véleménynyilvánítást. Ezt a darabját a világszerte elismert rendező, Andrei Șerban állította a színpadra.

Andrei Șerban idén már a 81. születésnapját ünnepelhette, ennek ellenére rendezési képességei továbbra sem kifogásolhatók. Pörgős előadást rakott össze, a színészek közötti összhangnak köszönhetően a csoportos replikaváltások pattogósak. A darab stílusa friss, modern, amerikai orvos-sorozatra emlékeztet (A Grace klinika, Dr. House). A mozgószínpadot nem csak a gyors, látványos és praktikus helyszínváltásokra használják, hanem egyes pillanatokban kissé bemozdulva a színpadi látvány váltására is: mintha más kamerapozícióra vágna át az előadás. Zenészek kísérik az előadást a takarásból dobon és gitáron, ők adják meg az átállások és feszült pillanatok ritmusát és ízét.

Lehet, hogy életkora miatt érezte úgy a rendező, hogy rendben van a fiatalságot képviselő egyetlen gyermek karaktert degradálnia. A karakter alig tudja kifejezni magát, szövegéből, viselkedéséből az következik, hogy értelmi szintje nagyon alacsony, pedig nagyon szép és érzékeny története van. Egyes nézők számára érthetően megalázó jelenség a színpadon. Valahogy azt a hatást kelti, mintha az emberek IQ szintje egyenesen arányos volna az életkorukkal.

Folyamatosan extrém szituációkat láthattunk a színpadon: az első fél órában vérmérgezésben meghaló 14 éves lánytól a társadalmi undoron, megbélyegzéseken át a kétségbeesésből fakadó öngyilkosságig. Minden létező kontroverzális témát feldob az előadás, így az az érzésünk támadt – a rendező egyéb megnyilatkozásai (interjúk stb.) ismeretében is – hogy Șerban az amerikai “woke” kultúrával kapcsolatos frusztrációit adhatta ki magából.

Abortusz, antiszemitizmus, fasizmus, gyermekhalál, állatgyilkosság, vallás, rasszizmus, oltásellenesség, emberi hiba (stb.), ezek mind kisebb-nagyobb hangsúllyal belógnak a néző elé. A sok téma között szépen végig van vezetve a fő történetszál, de el-elvesztődik a fókusz amiatt, amit a szakmai beszélgetésen egyik színész egy piachoz hasonlított – ő a piaci élményt elfogadhatónak tartotta az előadás előképeként. Más hozzászólókat viszont zavarta, hogy rengeteg a bedobott információ és impulzus, de egyik téma sincs igazán végigvive, vagy megoldva – mondjuk ezekben a témákban lehetetlen olyan következtetésre jutni, ami nem háborít fel legalább egy nézőt.

Napjainkban a “backlash” és a “cancel culture” sajnos igenis valós jelenségek. Mindenkinek véleménye kell legyen, álláspontot kell foglalnia, mert a semleges felet kiveti magából a társadalom.

Egyesek mondhatják azt, hogy a “woke” jelenség ki volt figurázva a második felvonásban, de hogyha jobban belegondolunk, ilyen végletek is léteznek a társadalomban, és a karikatúrázott karakterek nem annyira másak, mint azoké, akiket a szociális médiában láthatunk az Egyesült Államokban. És ameddig nekünk Mónika Show és Való Világ folyik a tévében, amiket semmiképpen sem lehet komolyan venni, a tengeren túl hasonló minőségű adásokban “woke harcosok” ugyanolyan stílusban támadják egymást és nevetséges érvekkel dobálózva próbálják ráerőltetni a másikra az ideológiáikat.

Nem azt állítom, hogy ezek a harcosok alaptalan és értelmetlen dolgokat képviselnek (kisebbségi jogok stb.), de minél jobban erőltetik és minél igénytelenebbül, annál nagyobb elutasításban van részük.

Bajt keresni és felháborodni, lázadni könnyű. Ordítva szétkürtölni szélsőséges ideológiákat könnyű. Gondolkozni és rájönni, hogy nem minden csak “jó“ vagy csak “rossz”, már annál nehezebb.