Az első kifejezés, ami eszembe jut önről, az elegancia. Ízléses választékosság, amely megjelenésben, ruházkodásban, kifejezésmódban nyilvánul meg. Mondjuk úgy, hogy ez még a „régi iskola”. Szentesen, ahol felnőtt, kitől lehetett ilyesmit eltanulni?
   –  A nagyszüleim nem voltak gazdagok, de mindkét oldalról városi polgári légkörben, polgári öntudattal élt a család. Apám a háború előtt egy kis vegyeskereskedést működtetett a helyi kórház mellett, ahol a cukortól a petróleumig minden kapható volt. Később – mint akkoriban mindent –, államosították az ő üzletét is, amelyben ott maradt állami alkalmazottként.

Az öltözködésemre azonban nem a családom, sokkal inkább Laczkovich Piroska, a Színművészeti Főiskola jelmeztanára volt hatással. Hetente egyszer tartott elméleti órát, de a vizsgák előtt az ő vezetésével válogattuk össze a kosztümöket. Piroska néni – az 1960-as évek közepén már jóval túl a hatvanon – a Nemzeti Színház jelmeztervezőjeként a ruhaválasztások alkalmával mindig elmondta, hogy melyik szerephez, karakterhez, illetve a saját fizimiskánkhoz milyen öltözet illik.

Sok évvel a színész diplomájuk átvétele után az egyik főiskolai osztálytársa, Dőry Virág is áttért a jelmeztervezésre…
   –  A Karinthy Színház Szegény Dániel című előadásában nekem is módom volt vele dolgozni. A felügyelőt játszottam, ő a jelmezeket tervezte. A darabban egy katonai esőkabátot viseltem, amiről a próbák előtt elmagyarázta, hogy a hitelesség miatt annak pontosan mennyire kell világos árnyalatúnak lennie, majd hozzátette: „Ez neked jól fog állni!”.

Ne szaladjunk ennyire előre, térjünk még egy kicsit vissza Szentesre! Ön is a kultikus drámatagozatos Horváth Mihály Gimnáziumba járt?
   –  Igen, de az én időmben még nem működött a drámatagozat. 1956-ban lettem első gimnazista, és előtte három évvel helyezték oda a később legendássá vált, akkoriban még nagyon fiatal Bácskai házaspárt. Bácskai Mihály, Misi bácsi lett az osztályfőnökünk, mi voltunk az első osztálya. Őrületes elánnal, szinte azonnal megkezdte a színjátszókör szervezését, ám először a tanári karral dolgozva, zongorakísérettel színpadra állította a Három a kislányt. A mai napig emlékszem rá! Azután megalapította a Diákszínpadot. A drámatagozat csak jóval később következett. Bácskai tanár úr megkereste Várkonyi Zoltánt és előállt az ötletével, hogy Szentesen olyan osztályt szeretne indítani, ahol az irodalom-, a művészettörténet-, az ének- és tánctanár, a logopédus, valamint a nyelvész a művészeti főiskolákra való felkészítés mellett, a kultúra sokszínűségére és szeretetére is érzékenyítik a diákokat. Várkonyi támogatta a kezdeményezést, majd Misi bácsi kidolgozta a tantervet és kijárta az illetékesek jóváhagyását. Sokkal később, néhány kollégám, a nálam jóval fiatalabb Gáspár Sanyi és Tibi – akiket kölök koruk óta ismertem Szentesről – és Nárai Erika meséltek arról, hogy milyen nagyszerűen érezték magukat a drámatagozaton

A Bácskai házaspárnak mekkora hatása volt arra, hogy ön a színészi pályát választotta?
   –  Azt hiszem, hogy jelentős. Igaz, gyerekkori tervem szerint orvos akartam lenni, talán azért, mert közel laktunk a kórházhoz. A szüleim óriási ismeretségi körrel rendelkeztek, a vendégeik között gyakran megfordultak a helyi orvosok; hatalmas Ilona és László napokat tartottak nálunk. És ott volt a kórház kertje, egy óriási park a Kurca-patakkal, ami csodálatos játszóhely volt! Közelinek éreztem magamhoz az orvosi pályát. Ugyanakkor a nagy családi ünnepségeken rendszeresen szavaltam, később a gimnáziumi Diákszínpad tagja lettem, és élveztem a színjátszást. A szüleim nem csodálkoztak, amikor beadtam a jelentkezésem a Színművészeti Főiskolára.

A szocializmus kemény időszakát mennyire érzékelték Szentesen?
   –  Elmesélek egy családi epizódot, ami mindent elmond a korról. Sváb családként az eredeti nevünk Untermüller volt. A kemény szocializmusban, néhány évvel a háború után ez „nem hangzott jól”. Otthon az öcsémmel éveken keresztül fültanúi voltunk a veszekedéseknek, amikor anyánk folyamatosan mondogatta apánknak, hogy indítsa el a névmagyarosítási kérelmet, ne tegye tönkre a gyerekek életét. Szegény apámnak fájt, hogy elveszíti a családnevét, csak ült és morgott magában. 1961-ben lettem negyedikes gimnazista.
A végbizonyítványomat még Untermüller névre állították ki. Csak jóval később tudtam meg, hogy anyám tavasszal bement a pártbizottságra és beszélt az „illetékessel”, hogy ne akadályozzák meg a fiát a továbbtanulásban. A történet vége az lett, hogy apám nevet változtatott, és vele együtt mi is Ujrétiek lettünk. (Bár a nevünket a helyesírás szerint hosszú Ú-val kell írni, de az anyakönyvbe annak idején röviddel jegyezték be, ezért így viseljük.)

Emlékszik a felvételi vizsgájára?
   –  Abban az időben – nem túlzok – kétezren jelentkeztek színész szakra. Ma, amikor talán ha kétszázan összejönnek, ezt nem is hiszik el. A hatalmas létszám miatt a vidékieket a lakóhelyükhöz legközelebbi megyeszékhelyeken lévő színházba hívták előfelvételire, ahol egy kiküldött főiskolai tanár, egy korrepetitor és a színház művészeiből álló bizottság előtt mutatkoztak be.
Az első évben nem vettek fel, de másodszorra feljutottam előbb a második, majd a harmadik körig, amely már a főiskola Ódry Színpadán zajlott. Várkonyi Zoltánnál felvételiztem, abban az évben csak ő indított osztályt. Tizenkilencen jutottunk be, de a rostavizsgákon többen kiestek. Közöttük volt N. Szabó Sanyi is, aki később a Pécsi Nemzeti Színház örökös tagja, és a város talán legismertebb táncos komikusa lett. A negyedik osztályt tizennégyen végeztük el.

A diplomás színészi pályája Miskolcon indult. Hogyan került a vidéki társulathoz?   –     –  Kicsit messzebbről kezdem a választ. Az ország különböző színházigazgatói és gyakran vezető színészek is eljöttek az Ódry Színpadra és megnézték a vizsgaelőadásokat. „Felfedezték” a következő évadra az új Rómeót, a jövő Júliáját és képet kaptak a friss generációról. Sokszor este fél tizenegykor kezdődtek a darabok, hogy a szakmai közönség átérjen a saját színházából.
A mi időnkben négy vizsgaelőadást tartottunk. Molière Tudós nők című vígjátéka volt az első, amit Vámos László rendezett. (Harmadik osztálytól ő lett a beszédtanárunk, kedveltük, mert rendkívül korrekt ember volt.) A következő vizsgánkon Arthur Miller Salemi boszorkányok című darabját mutattuk be Várkonyi Zoltán rendezésében, majd a Bánk bán következett szintén Vámos Lászlóval. Végül a zenés vizsgadarabunkat, Offenbach Kékszakáll című operettjét Békés András vitte színre. Ez egy töredékesen fennmaradt darab, ami sosem készült el teljesen, ugyanakkor ebben csendül fel – több örökzölddé vált dallam között – a kánkán is. A részletekre már nem emlékszem, de úgy alakult, hogy a zenei slágerek köré Iglódi István – aki osztálytársunk volt – Békés Andrással közösen írta meg a szövegkönyvet.
A bemutatónak irdatlan nagy sikere lett, és gyakran ment az Ódryn. Egy alkalommal megnézte a miskolci igazgató, Lendvay Ferenc is, aki az előadás után meghívott az Erzsike presszóba – vagy a Bástya sörözőbe? – nem is tudom, mert mind a kettő ott volt a Rákóczi úton – elmondta a következő évad terveit, majd szerződést ajánlott.

Ez azért érdekes, mert a főiskola alatt a Nemzeti Színházban töltötte a gyakorlatát…
   –  Az az igazság, hogy szinte az utolsó pillanatig úgy volt, hogy leszerződtet a Nemzeti Színház, ám végül kirúgtak minket Dózsa Lacival. Negyedikesek voltunk, amikor Marton Endre elkezdte a Marat halálának próbáit. A rendelkező próbán kiderült, hogy a mi feladatunk néma söprögetés lett volna a színpadon. Ránéztem Lacira, aki azt mondta, „én ezt nem csinálom”. Ráfeleltem, hogy „én sem”. Valahogy mindez Marton Endre fülébe jutott, aki kidobatott minket a Nemzetiből. Nagyon megijedtem, mert tudtam, hogy – ha akarnak – bárhova utánunk nyúlhatnak. Életemben először és utoljára úgy döntöttem, hogy segítséget kérek Várkonyitól. Elmentem a Vígszínházhoz és megvártam a művészbejárónál.

Ott a Sallai Imre (ma: Pannónia) utcában intézték el az egészet?
   –  Tudtam, hogy mindig rohan, ezért nem volt más választásom. Amikor kijött, egy percben elmondtam neki, hogy mi történt és azt is, hogy félek a következményektől. Végighallgatott, rám nézett és azt mondta, hogy „ne törődj vele!”. És ott hagyott. Ez után megnyugodtam.
Nos ez a válaszom a kérdésére.

Egyetlen évadot töltött ott, és máris visszakerült a fővárosba, a József Attila Színházhoz. Attól kezdve mindmáig ott is maradt. Mi történt abban a legelső évben?
   –  Még negyedéves főiskolások voltunk, amikor május végén, Voith Ágival a női főszerepben, a József Attilában bemutatták A kaktusz virága című zenés darabot. Óriási siker volt! Ágival egy osztályba jártunk és a tanév utolsó hetében szólt, hogy Kazán István, a József Attila Színház főrendezője, a darab rendezője és aki a tanárunk is, szeretne velem beszélni. Kiderült, hogy a darabban van egy bárjelenet, amiben a két főszereplő találkozik egymással.  A bárban Korda György énekel egy kis betétdalt. Igen ám, de Gyurit hosszabb időre vendégszerepelni hívták, és valakinek be kellett ugrani a helyére. Ági ajánlott Kazán figyelmébe, aki megkérdezte, hogy megtudnám-e tanulni ezt a bizonyos dalt. Természetesen igent mondtam, és bekerültem a darabba. Akkoriban még július elejéig játszottak a színházak, így tíz-tizenkét előadásban énekeltem. A következő szezonban Korda Gyuri visszavette a szerepet, de előbb – a nyári utolsó előadás után – Kazán megköszönte a segítségemet, és azt mondta, hogy „majd figyelem magát!”. Ezzel elbúcsúztunk, és én elmentem Miskolcra. Tavasszal kaptam egy levelet Kazán Istvántól: „szerződése aláírása céljából keresse fel a színházunk igazgatóságát”.

1967. augusztus 1-jét írtak, amikor társulati tagként átlépte a József Attila Színház küszöbét, azóta ott játszik. Miért?
   –  Az egyik válaszom, így szól: mert túl kényelmes vagyok. A másik azonban őszintébb: miközben mindig irigyeltem azokat a kollégákat, akiket vonzottak a változások, az új hang és az új stílus, én ezektől mindig rettegtem!

Ön konzervatív ember?
   –  Szerintem igen.

Úgy látom, hogy minél idősebb, annál inkább megtalálják a nagy szerepek.
   –  Egy időben együtt játszottunk egy darabban Gobbi Hildával és Bujtor Istvánnal.
Az előadások után nagyon sok időt töltöttünk hármasban, gyakran fölmentünk Hildához. Akkoriban még tejfölös szájú, búsképű gyerek voltam, de Hilda azt mondta: „nem baj, mert egyszer eljön majd a te időd!”. Ez a mondata megmaradt a fejemben. Agárdi Gábor is mondott valami hasonlót az idő múlásával és velem kapcsolatban, de a pontos mondatra már nem emlékszem.

Örökös tagként hogyan látja a pályáját? Az elmúlt több mint fél évszázad alatt milyen korszakokat élt át a József Attila Színházban?
   –  Fodor Imre alapító igazgató idején, Kazán István hívására kerültem a társulathoz. Kazán rögtön bemutatott a közönségnek Mesterházi Lajos Férfikor című darabjában. Ez egy remek könyv, amelyből a szerző maga írt színdarabot. Koncz Gáborral iskolatársakat, egy művészeti iskola diákjait játszottuk. Jó előadás született, de lassan rájöttem, hogy az igazgató és a főrendező nincsenek jó viszonyban egymással. A szakítás néhány év múlva bekövetkezett, és Kazán távozott. Fodor további éveiben elsősorban a zenés darabok váltak népszerűvé, legtöbbször Bodrogi Gyulával és Voith Ágival a főszerepben. A prózai bemutatókon – Németh Lászlótól Csehovig – olyan neves színészek játszottak, mint Szemes Mari, Horváth Sándor és Mádi Szabó Gábor. Őket rendszeresen meg kellett kínálni egy-egy nagy szereppel. Úgyhogy abban az időben elég keserű volt a szám íze, de én amúgy is mindennel elégedetlen voltam. És akkor egyszer csak jött Alan Ayckbourn vígjátéka, a Nálunk, nálatok, náluk, Benedek Árpád rendezésében. A darab három különböző társadalmi helyzetű házaspárt mutat be, akik három karácsonyestét töltenek el. Az előadás nagy sikert aratott, és ebből a sikerből személy szerint nekem is kijutott.

Fodor Imre váratlan halála után a kecskeméti színháztól érkező Miszlay Istvánt nevezték ki igazgatónak…
   –  Igen de kinevezésének feltételeként szabták, hogy ne rendezzen. Ez annál is inkább bizarr utasítás volt, mert korábban a békéscsabai Jókai Színházban igazgató-főrendezőként is dolgozott. Ráadásul nálunk Berényi Gábort hívták mellé főrendezőnek, aki annak idején a pályakezdő Miszlayt elbocsátotta… Képzelheti, hogy ebből mi lett.
Tudható volt, hogy Berényi nem igazán kedvel. Annak idején szinte minden főiskolai vizsgaelőadásunkat látta. Kránitz Lajos osztálytársamat leszerződtette Szolnokra, és szóba került, hogy még valakit vinne mellé. Kránitz engem ajánlott, de ő kerekperec kijelentette, hogy nem. És milyen az élet? A mandátumának lejárta előtt néhány évvel nagyon jó barátságba kerültünk. A próbák vagy az előadások után szakmai és civil témákról is nagyokat beszélgettünk. Kitűnő főrendező volt! Tőlünk a Játékszínbe ment igazgatónak.

A következő időszakban egy régi ismerőse, Iglódi István lett a főrendező…
   –  Az új igazgató Szabó Ervin lett, a mellette dolgozó Iglóditól igazán jó szerepeket kaptam. Az ő időszakuk alatt, 1982-ben tüntettek ki a Jászai Mari díjjal, és azt az egykori osztálytársamnak is köszönhetem.

Ezt a korszakát elég gyorsan átugrotta, és máris Léner Péternél tartunk...
   –  Lénerrel nem voltam jó viszonyban.

Ő azonban vagy húsz évig volt igazgató… Szerencsére az anyaszínházából időnként kiruccant más színpadokra is. Melyek voltak az emlékezetes vendégszereplések?
   –  Pozsgai Zsolt A szűz és a szörny című tragikomédiáját Kautzky Armand rendezte az Új Színházban. Samu bácsit, az idős házmestert alakítottam, és az a szerep nagy örömet okozott. A Budapesti Kamaraszínház Shure Stúdiójában is egy házmestert játszottam. Schultz Sándor Zöldalma című szórakoztató költői játékát Kőváry Katalin rendezte. A darab a művészetről, a magányról, az elmúlásról szól, nagyon szerettem azt az előadást. Ugyancsak Kőváry Katalin rendezte Nádai Péter Magányos cédrus című darabját a Játékszínben.
A cselekmény 1984-ben, a Los Angeles-i olimpia évében játszódik, és azt mutatja be, hogy a politika milyen hatással van egy magyar család életére.

A baráti körében a színészek milyen arányt képviselnek?
   –  Tahi Tóth Lászlóval közeli jó barátok voltunk. Annak idején én vidékről kerültem a Vas utcai kollégiumba, ő azonban Pesten élt a Kiss János altábornagy utcában, hat testvérrel körülvéve. Mindenáron el akart jönni otthonról, és állandóan kérvényezte, hogy vegyék fel a kollégiumba. Másodikosak voltunk, amikor egy háromágyas szobában megüresedett egy hely, ahová fölvették. Ekkor egymás mellé sodort minket az élet, és később közös albérletbe költöztünk. Kránitz Lajossal voltunk még ennyire közeli barátok, de ő sincs már közöttünk.
A nálam fiatalabbak közül Kautzky Armanddal és Kovács Istvánnal vagyok jóban.

A színpadi munkái mellett a szinkron kétszeresen is fontos az életében. Állandó „alteregóját”, Terence Hillt az egész ország az ön hangján ismeri.
   –  Igen, az ő figurája valósággal rám égett. Néhány évvel ezelőtt – már Bud Spencer halála után – a budapesti Corvin moziban tartották a Nevem Thomas című film bemutatóját, amelyet Ternce Hill nemcsak játszott, hanem rendezett is. Eljött személyesen, és óriási rajongótábor fogadta. Több teremben is vetítették a filmet, és mi az összesben bemutatkoztunk. A harmadik teremben Terence Hill így szólt a közönséghez: „szeretnék köszönetet mondani Lászlónak, aki a szerepeimet szinkronizálta. Elmondhatom önöknek, hogy jobb színészt csinált belőlem, mint amilyen vagyok”. Óriási tapsot kapott.

Pontosabban kaptak, hiszen ez mondat önről is szólt. A szinkron másik fontos hozadéka privát életében a felesége, Sostarics Ágnes szinkronrendező.
   –  Hál’ Istennek nagyon jól választottam, illetve választottak engem, összetehetem a a két kezem, mert a legjobbat kaptam. Ágival a Pannónia Filmstúdióban ismerkedtünk meg közel negyven évvel ezelőtt. Összetartó család vesz körül két gyerekkel és három unokával.

Végül térjünk vissza a színpadhoz! Úgy tűnik, hogy a másfél évtizede tartó Nemcsák-korszak megajándékozta néhány nagy szereppel…
   –  A társulat számára rengeteg adminisztrációs és egzisztenciális nehézséggel indult az ő igazgatása. Mire szeptemberben elkezdte a szezont rendezte a sorokat. Tavasszal nálam is megszólalt a telefon, hogy szeretne velem beszélni. Megtisztelve éreztem magam.

Az utóbbi években olyan komoly szerepeket kapott, mint Reginald Pagettet A nagy négyesben, Matthias Clausent a Naplemente előttben és Arthur Miller Alku című darabjában Solomont…
   –  Ez utóbbi szerepről különös módon értesültem. Egy tavaszi estén a Nagymama című darab ment a színházban. Fehér Annával a takarásban álltunk és vártuk a végszót. Közben megkérdeztem Annát, hogy a következő évben mit játszik a színház – gondoltam ő jobban értesült nálam, mert Nemcsák Károly az osztálytársa volt. Anna elsorolta a darabokat, köztük az Alkut. „És ki játssza az öreg zsidót?” – kérdeztem. „Te” – válaszolta Anna, és csodálkozott, hogy az igazgató nem szólt nekem.

Mindenesetre ez a legendás darab nagy siker lett.
   –  Százkétszer játszottuk.

Jelenleg milyen előadásokban láthatja a közönség?
   –  Tavaly még hat darabban játszottam, azóta sajnos négyet levettek a műsorról – köztük az Alkut is. Két előadásban egy-egy jó jelenetem van; A király beszédében az öreg királyt, V. Györgyöt, míg a Régimódi történetben a bankárt játszom. Mindkét karaktert kifejezetten szeretem.

Ezen a ponton arra kérem, fogalmazza meg, hogy mit jelent önnek a színház   –     –    –  Ötvenegynéhány év után ez nem könnyű kérdés.

- Csak azért provokálom, mert a Léner utáni Nemcsák-korszakban visszaigazolódott, mégsem volt baj, hogy a József Attilában maradt. Eljött az az időszak, amit Gobbi Hilda megjósolt.
Kétségtelen, hogy jó pár pillanat emlékezetes és szép volt, azokra jólesik visszaemlékezni. De volt nagyon sok rossz is. Azt szokták mondani, hogy mindenért meg kell küzdeni, ám akadtak olyanok a társulatban, akiknek mégsem kellett.
A színházi teljesítményemet nem tudom megítélni. Ahányan vagyunk, annyiféle az ízlésünk, mindenki mást és mást tart jónak. A pályámról majd később mondanak ítéletet, de bevallom őszintén – és büszke is vagyok rá –, hogy a kollégák egész pályám során nagyon szerettek.
Ez néha szinte észrevehetetlen jelekben nyilvánult meg, ám minden alkalommal nagyon jó érzés volt rádöbbenni.