Írások
Most először látható az anyag kiállításon, mert az utóbbi időben Sandro 20 képpel bővítette az anyagot – többek között André Kertész Torzképeinek parafrázisával.
Élő színház lesz a végeredmény. Ismerem ezt a világot, tudom mennyire összművészeti teljesítmény egy-egy előadás, de egy-egy jelenet is. A sminkes, a fodrász, a jelmeztervező, az öltöztetők, az asszisztensek, a kellékesek és végül a világosítók segítségével a színész és a rendező közös erőfeszítése lesz „a” kép. Gyakran több heti elemző munkával jutottak el az expozícióig. Színházi tesz-vesz működésem kezdetén még a rendező és a fotós együtt állították be a fotóspróba végén, milyen fotók kerüljenek az újságokba. A technika, az optikák és a filmanyag fejlődésével ez a „műtermi” metódus kiment a gyakorlatból. A fotós ma sötétben is „lát”.
De Sandro és Malkovich magasabb szinten, új műfajt teremtve megújítják ezt a régi típusú társasjátékot. Egyszerre színészek és rendezők mind a ketten. Malkovichnak – igazi színész – nem számít, hogy férfi vagy nő, fiatal vagy idős figura bőrébe bújik-e – az átélés, átlényegülés a lényeg. És a klasszikus filmek, színpadi művek, rendezők és színészek, a média és a történelem örökzöld szereplői általa kelnek újra életre. Tulajdonképpen a fotók együtt egy új ősbemutató, ahol a forrás egy-egy olyan fotográfus képe, akinek munkássága előtt Sandro fejet hajt. Hol őszinte nagyrabecsüléssel, hol bájos humorral, hol a farsz érdesebb eszközeivel.
Megtisztelő, hogy ennek az előadásnak most a Műcsarnok lehet a színháza.
(Részlet Szegő György nyitóbeszédéből)