Írások
Tompa Gáborral beszélgettünk a II. Richárdról, korábbi magyarországi rendezéseiről, a romániai és a magyarországi színjátszás különbözőségeiről, az általa szervezett színházi fesztiválokról és személyes terveiről.
Érdekesség, hogy először magyarul Kolozsváron mutatták be a II. Richárdot 1889-ben. Azóta sem tartozik a leggyakrabban játszott Shakespeare-drámák közé. Egy tetralógia eső fejezete, bonyolult, szövevényes történet. Szerencsére az előadás a Spiró-fordítást veszi alapul, aminek a nyelvezete könnyebbé teszi a dráma megértését.
– Nehéz fordítani a darabot, mert ez talán a legköltőibb nyelvű Shakespeare. Mintha a főszereplő sokszor versben beszélne, s ez nem véletlen. A II. Richárd történelmileg annak a pillanatnak számít, ami után elindul a Rózsák háborúja, Anglia és a világ történelemének egyik legvéresebb korszaka és ráadásul testvérháború. Ez a történelmi ciklus III. Richárd halálával zárul, aki a Rózsák háborúját lezáró csatában esett el 1487-ben. Ekkor kezdődött a Tudorok uralma, ami békét hozott Angliára. Shakespeare először a III. Richárdot írta meg, de látni akarta, hogy egy bizonyos aranykor után hogyan következhetett egy ilyen véres korszak, s ezért írta meg a II. Richárdot. Ez nagyon nagy segítség volt nekünk az előadás létrehozásában, mert éppen ennek az ötletnek a kapcsán az előadást az utolsó jelenettel - a börtön jelenettel - indítjuk, amelyben II. Richárd visszaemlékezve megpróbálja megérteni a bukását. Ez a történet egy nagy korszakváltásról szól: arról, amikor már a király idejében is létező Magna Charta kimondja, hogy felelősségre lehet vonni azt az uralkodót, aki felelőtlenül vagy visszaéléseken át vagy autokratikusan vezeti az országot, és később még azt is kimondják, hogy el is lehet űzni az országból. De Shakespeare szerint az isteni rend lebontását jelenti II. Richárd letaszítása, és ő innen vezeti le ezt a nagy véres tragédiát. Ami számunkra érdekes, hogy mi is most egy olyan történelmi ponton vagyunk, amikor nem érvényes lassan semmi, ami tíz évvel ezelőtt érvényes volt. A politikai diskurzusok teljesen megváltoztak. Szinte elképzelhetetlen, hogy valaki egy eskühöz hű maradjon vagy egy szerződést betartson. Most egy olyan új hullám van, ahol az egyetlen fontos dolog a hatalom megszerzése és megtartása. Ilyen szempontból II. Richárd valóban alkalmatlan uralkodó, mert nem reálpolitikus. Persze önkényes, narcisztikus, gyermeteg, hiszen 12 éves korában koronázták királlyá. Ekkor még három nagybátyja kormányozta az országot, később az egyik meggyilkolásában valószínűleg benne van a keze. Amikor ténylegesen elkezd uralkodni, élvezi a korlátlan hatalmát, hiszen ő abban a világban élt, ahol a királyok isten felkentjei voltak, és a rossz király is egy olyan király, akit a népnek el kell fogadnia és el kell viselnie, mint egy égi büntetést. Letaszítani a királyt halálos bűn volt, s ez egyik napról a másikra megszűnik. Itt a korszakváltás! Shakespeare azt a mechanizmust mutatja be, hogy a történelem úgy seper le mindent, hogy az egész régi világ eltűnik. Ez van a Lear királyban is, ahol Cordeliának is, noha ártatlan, vesznie kell.
Ön választotta ezt a darabot, mikor adódott a lehetőség, hogy a Pesti Színházban rendezzen?
– 16 éve nem dolgoztam Magyarországon. Akkor is épp a Pesti Színházban rendeztem a Godot-t, és akkor elhatároztam, hogy egyelőre nem térek vissza. Azóta Eszenyi Enikő nagyon sokszor hívott már, de nem volt időm, mert Amerikában tanítottam 13 évig a San Diego-i egyetem színház tanszékén, sokfelé rendeztem a világban, és Kolozsváron is vezetem azért még a színházat. Amiért most itt vagyok, abban az volt a döntő, hogy felnőtt egy fiatal nemzedék, akik egészen más színházi nyelvet beszélnek. Láttam őket játszani is, meg azt a munkát is, amit Vecsei H. Miklós és ifj. Vidnyánszky Attila együtt csinálnak a Sztalker csoporttal s másokkal is, s ezt én rendkívül nagyra tartom.
Ezelőtt egy évvel a Kolozsváron kétévente megrendezett Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztiválra meghívtam a Woyzecket, amit a Sztalker csoport a Nemzetiben játszik, s annak frenetikus sikere volt. Rendkívül bátor, korszerű színházi formanyelvet használnak, amely ennek a generációnak az életérzését és a színházi gondolkozását is következetesen mutatja fel, úgyhogy örömmel jöttem valami olyasmit csinálni, amiben ők is benne lesznek. Arról beszéltünk, hogy legyen egy Shakespeare, ami már régen ment. (Kb. 20 éve játszotta Gálffi László a II. Richárdot a Vígben.) Visky András dramaturggal dolgoztuk ki ezt a változatot. Először a nagyszínpadra akartuk vinni, s ki is találtunk egy olyan díszletet, amiben egy motorral hajtott vadonatúj híd egy hajóroncsból vezetett volna ki egyfajta vágóhídra. A híd itt a két világ közti átmenetet jelenti, magától mozog föl-alá, s a szereplők ezen kapaszkodnak, csúsznak, esnek alá. Ez volt az előadás vizuális, színpadi gondolata, amiről a Pesti Színházban le kellett mondani. A díszlet itt csak manuálisan működik, tehát díszítők működtetik, ami természetesen nem ugyanazt jelenti már. De nagyon szerettem a fiatalokat: Orosz Ákost, Bach Katát, Józan Lászlót, Horváth Szabolcsot, Kopek Jankát, Kiss Gergely Mátét, Orbán Leventét és ki kell emelnem a mindössze egy hét alatt beugró Karácsonyi Zoltánt is; az idősebb generációból pedig három olyan színész is benne van az előadásban, akikkel dolgoztam 2000-ben a Lear királyban: Lukács Sándor, Igó Éva és Borbiczki Ferenc. Vecsei és ifj, Vidnyánszky pedig így ketten talán még nem is játszottak együtt.
Van egy romániai színházi iskola, aminek a nyelve más, mint a magyarországi színjátszásé. Az Ön munkametódusa itt hogyan működött?
– Nincs munkametódusom. Minden próbafolyamat maga diktálja a módszert, azt nem lehet átvinni az egyikből a másikba, még abban az esetben sem, ha az ember ugyanazt a darabot rendezi egy másik országban. Ez itt különben nem áll, mert ez az első alkalom, hogy a II. Richárdot színpadra állítottam. Ami érdekes, hogy ezelőtt 15-20 évvel sokkal korszerűbbnek tartottam a román színházi nyelvet, és most úgy látom, hogy megfordulnak a dolgok. Tudniillik a romániai színművészeti oktatásban követték a bolognai rendszert, és ez tönkretette a művészi oktatást. Ez a botcsinálta doktorok rendszere, ahol nincsenek mesterek és tanítványok, ehelyett modulok vannak, ahol a tanároknak az a fontos, hogy meglegyen az óraszámuk és így megtarthassák a fizetésüket. Végül is fontosabbá válik a katedra, mint a diák. Ezért olyanok is tanítják a mesterséget, akik életükben nem léptek színpadra vagy nem rendeztek előadást. Amikor én diák voltam a 70-es évek végén, a legnagyobb színészek és rendezők voltak az osztályvezető tanárok. Olyan konkrét modellt, példát jelentettek a diákok számára, amit el lehetett lesni. Én ezért is hagytam ott a tanítást Romániában. Szerencsére most itt azt látom éppen a Vecseiékben, de olyan színészekben is, mint Keresztes Tamás vagy Bodó Viktor, Ascher Tamás, Mundruczó Kornél rendezéseiben, hogy elkezdődött valami a 90-es évek közepén. Az oktatásban nem követik a bolognai rendszert, a mesterséget alaposabban megtanítják, az eszköztár és a gondolkodás is más. Ezért tértem vissza rendezni, mert 2003-ban, amikor úgy döntöttem, hogy egy ideig nem jövök Magyarországra dolgozni, az éppen azért volt, mert nem ugyanazt a színházi nyelvet beszéltük. Addig összesen, ha 10 előadást vittem itt színre. A 2003-as Godot, amit már többször megrendeztem másutt, itt volt a leghalványabb, a 2000-es Lear királyt is „pótvizsgaként” megismételtem Romániában a Nemzeti Színházban, s ott sokkal jobban sikerült, mint a Vígben. Viszont beteljesültebb volt a Tháliában a Tartuffe az 1996-97—es évadban, a Tangó a Pestiben. Gyulán és Szolnokon is rendeztem. Abban az egész korszakban – a kilencvenes években - ellenállás volt az elemeltebb, stilizáltabb, metaforikusabb színházi nyelvvel szemben. Persze voltak jó találkozások. Az egyik legjobb Mucsi Zoltánnal volt Szolnokon még Schwajda idejében, amikor Camus Félreértését rendeztem. Mucsi az a színész, aki mindent belead és nagyon hiteles minden, amit csinál. Remélem, nem múlik el úgy az élet, hogy még egyszer ne dolgozzunk.
A színházi világban Kolozsvár összefonódik az Ön nevével. Mióta vezeti a Kolozsvári Állami Magyar Színházat?
– 1990. novembere 1-je óta. Egy nagyon lecsupaszodott társulatot, 15 színészt örököltem, mert többen nyugdíjba mentek, és nagyon sokan kivándoroltak Magyarországra vagy még távolabb a nyolcvanas években. Amikor meghirdettem a művészi programunkat, akkor jött hozzánk Visky András is dramaturgként, aztán néhány év múlva sikerült fiatalítani a társulatot. Odavittem két-három végzős osztályt, egyet Marosvásárhelyről, egyet Kolozsvárról. Nekünk a célkitűzésünk már az elején az volt, hogy egy nemzetközi világszínházat csináljunk, megcéloztuk, hogy bekerüljünk az Európai Színházi Unióba. A kolozsvári színház 1992-ben volt először nyugati országban. Egy 35 napos angliai turnén elnyertük A kopasz énekesnővel az év legjobb külföldi előadásának díját, és attól a perctől kezdve a kolozsvári színháznak lett egy elismert nemzetközi rangja. Egyfolytában jöttek a meghívások, aztán nagyon jó rendezők jöttek- jönnek hozzánk, így Vlad Mugur, Matthias Langhoff, Silviu Purcarete, Andrei Serban, Robert Woodruff, Armin Petras és mások. Értek minket komoly támadások, s voltak hullámhegyek-hullámvölgyek a belső életünkben is, de ha visszatekintek az elmúlt 25 évre, a Kolozsvári Állami Magyar Színház Románia legdíjazottabb és a szakma szerint legerősebb társulata még mindig. Persze ez a megítélés változhat, csak kíméletlen önvizsgálattal és megújulási szándékkal lehet továbbcsinálni a dolgunkat. Mivel engem tavaly megválasztottak az Európai Színházi Unió elnökének, azt a cél tűztem ki, hogy felújítom 11 év szünet után az Európai Színházi Unió nagy fesztiválját, s ez sikerült az idén. 19 előadást láthattunk 12 ország 14 színházától, Magyarországról a Vígszínház hozta el A diktátort. Ez a fesztivál valaha Európa színházi életének egy kiemelkedő eseménye volt, örülök, hogy sikerült újra beindítani, s jövőre egy másik tagszínház városában folytatódik majd.
Kolozsváron olyan sok magyar nem él. Kik a célközönség?
– Az egész város. 1995-től előbb szinkrontolmácsolásban lehetett hallgatni az előadásokat, 2003-tól pedig minden előadásunkat románul és angolul feliratozzuk. Az Interferenciák Fesztiválon, amit pedig 2007-ben indítottunk be, három nyelvre fordítjuk az előadást – a játszók nyelvétől függően. 2007-ig elvétve játszott külföldi társulat Kolozsváron, azok is inkább a környező országokból jöttek. Most már természetes, hogy 16-18 ország 25 előadása látható két hét alatt egy ilyen Interferenciák Fesztiválon, aminek az a fő hozadéka, hogy Kolozsvár fiatalsága és a különböző társadalmi rétegekhez tartozó lakosai találkozhatnak egymással és párbeszédet folytathatnak, közös élménynek lehetnek a részesei. Én azt remélem, hogy a színházban lehet örülni és nyitottnak lenni. A nyitottság nagyon fontos mindenben, az életben is. A párbeszédhez is nyitottság kell. Volt most egy projektünk, ami közös Thesszaloniki, Bécs, Reims és Köln színházaival. „Digitális bennszülöttek” címmel mindegyik színház létrehozott egy produkciót kizárólag 16-17 éves fiatalokkal. Az előadásokat mindenhol bemutattuk, ezek a fiatalok körbejárták ezeket a városokat, találkoztak egymással, barátságok szövődtek. Azt hiszem, hogy Európát nem intézményesen, hanem ilyen találkozásokon keresztül kell és érdemes építeni.
Hogyan látja a személyes sorsát?
– Előbb-utóbb az én feladatom Kolozsváron le fog járni. A mandátumom még tart két és fél évig, de azon már nagyon gondolkozom, hogy tovább csináljam-e?
Szerintem a színházigazgatásnál jelen pillanatban számomra minden csak jobb lehet. Nagyon sok rendezői meghívásom van. Írással is foglalkozom, nemsokára megjelenik egy verseskötetem hosszú kihagyás után, regénytervem is lenne és filmtervem is. Többet szeretnék jelen lenni a gyermekeim és a kisunokám életében. Nekik szeretném átadni azt, amit tudok és amivel segíthetem őket. Utazni is szeretnék, barátokat látogatni, rokoni találkozót szervezni, olvasni. Ha jó egészségben megtart az Úr, akkor a 2022-23-as évad után lesz ez lehetséges.
Addig lehet, hogy vállal még rendezést itt Magyarországon valamelyik színházban?
– Nem kizárt. A találkozás ezzel a színészcsapattal nagyon jóleső volt, talán az eddigi legjobb. Nem tudom, milyen sikere lesz a II. Richárdnak, de nem is érdekel. Az érdekel, hogy igazán szeretetre méltó emberekkel találkoztam.