Írások
Vasárnap, november 10-én indult a Bach + sorozat új évada, az első hangversenyen az orgonaművész feleségével, Rohmann Dittával lép a közönség elé. Fassang Lászlóval összegyűjtött templomkulcsokról, a mezzopiano ezernyi árnyalatáról, a hangszer szenvedélyes szeretetéről, egyre növekvő hallgatóságáról és arról beszélgettünk, hogyan lehet egy élettelen szerkezetet élővé varázsolni.
Előnyt vagy hátrányt jelent a közös muzsikálás során, ha egy olyan művésszel lép pódiumra, akit ennyire ismer
– Mindenképp előny, hiszen Dittával már több mint tíz esztendős a kapcsolatunk, temérdek dolgot megtanultunk egymásról. Az évek során az együttes játékunk is sokkal jobbá vált, bár zenei kérdésekről néha komoly vitákat folytatunk. Sokan azt gondolnák, egy házaspárnak egyszerű a próbákat egyeztetni, általában azonban éppen ez a legnehezebb. Különösen most, hogy megszületett a második gyermekünk, a muzsikálással töltött, közös órák jelentős logisztikai munkát igényelnek. Az a fajta zeneiség, amit Ditta képvisel, erősen hatott rám, s nagyon jónak tartom, hogy a személyében találtam egy szigorú és őszinte kritikust.
Sok darab született csellóra és orgonára?
– Léteznek erre a párosra komponált művek, talán azonban még izgalmasabbak a különböző adaptációk, átiratok megszólaltatása. Tavaly játszottunk például Vivaldi- concertókat, amelyeket én írtam át orgonára. Minden olyan kompozíció, amely billentyűs hangszerre, csellóra, hegedűre készült, remekül megszólaltatható. Dittával az elmúlt évben Bach hegedű-csembaló szonátáit, hegedűre-fuvolára írt partitáit lemezre is vettük. A koncerteken egyébként mindig érdekfeszítő, amikor Ditta úgy játszik Bachot, hogy közben improvizációkkal reflektálok az egyes tételekre. Most, vasárnap is Bachot adunk elő a Hold utcában. A sorozatnak Ditta a vezetője, de a következő, decemberi hangversenyen is együtt lépünk majd a közönség elé. Szeretem az ottani hangszert, olyan, mintha háromszáz évet utazna az időben az ember. Az orgona megmutatja, hogyan játszhattak Bach korában, a billentyűméretezés, a szélellátás, s a hangszer minden paramétere megfelel annak az orgona típusnak, ami Bachot is inspirálta. S a Hold utcai instrumentum bizonyos játékmódokat nem tűr el. A nagyon dinamikus, rövid egyke hangokat például a Müpában kiválóan lehet játszani, ez az orgona azonban azt mondja: állj! Rajtam másképp kell muzsikálni, úgy, ahogy Bach műveinek születésekor…
Kézzel-lábbal, négyfelé figyelve kell játszani az orgonán, Ön pedig azt is nyilatkozta, olyan, mintha egy repülőgép irányítófülkéjében ülne. A hangszer nehézsége vonzotta?
– Igen. Az a kihívás, hogy ezeket le kell győzni, hogy egyszerre sok rétegre figyelni. Ahogy az is lenyűgözött, hogy minden orgonát fel kell fedezni, s hogy az adott instrumentumok határozzák meg a rajtuk előadható repertoárt. Ha az ember kitekintéssel bír a különböző stílusokra, akkor már néhány információ alapján - mikor, ki építette, milyen a diszpozíciója, a hangolása, a hangterjedelme - nagyjából tudja, hogy mire számíthat egy-egy hangszernél. Persze azt az élményt semmi sem pótolja, amikor az ember leülhet, s ki tudja próbálni az adott orgonát.
Amikor a hangszert választotta, még nem volt olyan közkedvelt, mint ma…
– Abban, hogy ilyen népszerűvé vált, egész biztosan az is közrejátszott, hogy megépült a Müpa hangszere, így az orgonálás műfaja teljesen más platformra került. Az intézmény professzionális menedzsmentje, marketingje remek pozíciót vívott ki a hangszernek. Mindez az országos orgonaéletre is pozitív hatást gyakorolt. Idén pedig már a Zeneakadémián is befejeződött a rekonstrukció, így két olyan koncerttermi hangszere van a fővárosnak, amely az orgona teljesen más arcát mutatja meg. Nemrég a Müpában, az orgonapárbajra elkelt az összes jegy, egy hétre rá pedig a Zeneakadémián volt teltházas orgona koncert. Azt az érdeklődést, ami nálunk kialakult, számos európai város megirigyelhetné.
Mindebben fontos szerepe van a Müpa orgonabeavatói programjainak, azoknak a koncerteknek, amelyeknek Ön a szerkesztője, s a hangszer sokoldalúságát ismerteti meg az érdeklődőkkel.
– Az orgona kikerült a templomkarzatok zárt világából, minden értelemben. Olyan közösségi térbe jutott, ahol a publikum közvetlenül is megérintheti. De a hangszer népszerűségét az is mutatja, hogy a régi templomi hangszereink is megújulnak és egyre több új hangszer jeleníti meg a különböző európai stílusokat. A közönség egyre jobban megismerheti az orgona világának teljességét, tág spektrumot mutatunk nekik. A hangszer reneszánszát éli.
Szerkesztőként nagy figyelmet fordít arra, hogy megmutassa, nem csak templomi zenék előadására alkalmas…
– Amikor Szapporóban töltöttem egy évet, mint koncerttermi orgonista - ennek lassan már két évtizede - ott találkoztam először azzal a szemlélettel, hogy nincsenek stiláris, műfaji határok. A hangversenyteremben olyan műveket is el lehet játszani, amelyeket a templomokban nem. Japánban nagy szerepet kap az ismeretterjesztés, a közönséget meg kell ismertetni a hangszerrel. Ebben gyökeredzik az a misszió, ami az én koncerttermi orgonafelfogásomat jellemzi.
Visszatérve az új és az újjáépített hangszerre, mi a különbség a Zeneakadémia és a Müpa orgonája között?
– A Liszt Ferenc téri épület instrumentumára lenyűgöző, mindig egységes, letisztult hangzás jellemző, ami egy az egyben a 19-20. század fordulóján divatban lévő, romantikus orgonahangzás, és temérdek finom árnyalat ábrázolására képes. Megjelennek a nagyon erőteljes hangtömbök, s a mezzopiano ezernyi árnyalatát lehet azon az orgonán kidolgozni. A Müpa hangszere sokkal eklektikusabb, ezért a régebbi korok zenéi mellett érdemes rajta modern műveket előadni. Szélesebb spektrum jellemzi. Így mind a két helyszínen más alkotásokat lehet bemutatni, bár az is izgalmas - s nekem volt rá alkalmam - hogy ugyanazt a darabot a Müpa és a Zeneakadémia orgonáján eljátsszam, s a helyi adottságokhoz alakítsam.
A Zeneakadémián tíz éve tanít, tanulmányai másik helyszínén, a párizsi Conservatoire-ban szintén oktató. Hogyan látja, mennyire érdeklődőek ma a fiatalok az orgona iránt?
– Ha a jelentkezők számát tekintjük, az mindkét országban kevesebb, mint a korábbi évtizedekben. Viszont akik bekerülnek a képzésbe, azok a korábbi évtizedekhez képest sokkal nyitottabbak az európai hangszerekre, stílusokra. Nagyon jó, hogy ma már könnyen el tudunk jutni a növendékekkel külföldre. Idén a zeneakadémistákkal Lyonban, egy eredeti Cavaille-Coll hangszeren adtuk elő César Franck összes orgonaművét. Az egyik párizsi növendékemmel pedig a Hold utcai Bach orgonán adtunk közös koncertet. Az ilyen utak rengeteg szakmai és érzelmi muníciót nyújtanak a résztvevőknek, újabb és újabb impulzusok születnek belőle. Tanárként azt tartom a legfontosabb feladatomnak, hogy tovább tudjam adni azt a szenvedélyt, ami bennem is megvan. Az orgonáláshoz szükség van erre, akárcsak igazi elhivatottságra. Belső tűz nélkül nincs sok értelme… Néhány növendékem pályája azt mutatja, talán sikerül valamit ebből átadnom. Örülök például, hogy Tabajdi Ádám, egykori tanítványom lett a korábban említett, szapporói hangversenyterem rezidens orgonistája.
Említette, azt tanácsolja a növendékeinek, hogy gyűjtsék a templomkulcsokat és a jó kapcsolatokat…
– Igen, hiszen akkor többször bejutnak a hangszerhez, hogy gyakoroljanak. Az orgonistának nincs saját instrumentuma, ezért fontos, hogy egy hangszer gazdája lehessen. Ugyanakkor fontos az is, hogy rendszeresen játsszon különböző hangszereken. Ma már Magyarországon is egyre több orgona újul meg eredeti állapotában, ami azt eredményezte, hogy nem csak a 20. századi sémáknak megfelelő hangszereink vannak. Ez az orgonistáktól is szélesebb látókört, sokrétűbb tudást követel meg, hogy a régebbi hangszereken is otthonosan tudjanak mozogni. Az orgona mindig egy-egy közösség hangszere, fontos, hogy beépüljön az életükbe. Kellenek az olyan orgonisták is, akik magukkal tudják reptetni az embereket.
Másfajta szólistakarriert jelent ezen a hangszeren játszani… Másképp kell pályát építeni ezen a területen.
– Több pilléren kell állni, a koncertezés mellett érdemes egy-egy templom orgonistájaként dolgozni, esetleg tanítani is. Ha valaki kellően elhivatott és szenvedélyesen szereti a műfajt, akkor megtalálja a megfelelő csatornákat.
Rendszeresen tart mesterkurzusokat a világ számos pontján. Mit lehet néhány nap alatt egy ilyen hangszer esetében átadni?
– Nagyon változó, attól függ, hogy improvizációs vagy interpretációs kurzusról van szó. Az előbbieknél az a fontos, hogy az ember impulzusokat, ötleteket adjon, s felszabadítsa a résztvevőkben rejlő kreatív energiákat. Sokan sémáknak szeretnének megfelelni, csak azon belül próbálnak mozogni. Ilyenkor a legtöbbször az a feladatom, hogy kitágítsam ezeket a kereteket. Számomra nagyon fontos, hogy a játékos és a hangszer élő kapcsolatba kerüljön egymással. Minden orgona egy gép, bonyolult szerkezet, de a muzsikusnak élő organizmussá kell változtatnia. Az orgonálás lényege az, hogy hogyan tudunk egy élettelen szerkezetet élővé varázsolni. Ha ezt a darabok előadása során az ember megvalósítja, akkor a hallgató érzi, lélegzik a hangszer, a zene, és minden folyamat természetes. Ha erre a gondolkodásra rá tudok vezetni valakit, akkor van értelme mesterkurzust tartani. Az improvizálás pedig tágítja a műfaji kereteket. Engem ez a terület mindig is érdekelt, szívesen vállalkozom rendhagyó összeállításokra, erre biztatom a fiatalokat is.
Sok koncertet ad világszerte, jövő tavasszal, az Elbphilharmonie-ban tartott hangversenyére már elővételben elfogytak a jegyek. Milyen előadásokat emelne még ki a szezonjából?
– Fellépek majd Liège-ben, ahol az ottani együttessel és karmesterükkel, Madaras Gergellyel koncertezem, emellett Brüsszelben is szerepelünk. Nagyon várom már, mert ritkán van alkalmam nagy szimfonikus zenekarral játszani. Izgalmas kalandozás. Az általam elindított orgonapárbaj-sorozata pedig már több országban aratott sikert, a francia és a német közönség egyaránt lelkesen fogadta, s idén Ausztriában is bemutatjuk. A Müpában ugyancsak tervezünk egy új sorozatot, Alfától az orgonáig címmel. Ennek keretében szeretném feleleveníteni azt az egynapos, az orgona köré sűrűsödő fesztivált, amelyen az érdeklődők nagyon sokféle formában ismerkedhetnek, találkozhatnak a hangszerrel. Először jövő tavasszal kerül rá sor.
A Notre-Dame nagyorgonájától kezdve a világ számos hangszerén játszhatott már. Van kedvence?
– Mindegyiket más miatt szeretem, de a legkedvesebbek közé tartozik a torvaji evangélikus templom kis orgonája, amely annyira apró, hogy még pad sincs hozzá. Ezen az instrumentumon hihetetlenül érzékenyen kell billenteni. Kicsit újra kell tanulni az orgonálást. Ha azonban az ember bele tud helyezkedni a világába, roppant gazdag, izgalmas matériát talál, és kiderül, néhány regiszterrel is milyen fantasztikus zenéket lehet előadni. Szívesen koncerteznék Maihingen híres orgonáján, amelyet az 1800-as évek elején lepecsételtek, teljesen eredeti állapotában konzerválódott, és 150 év után lehetett rajta csak ismét orgonálni. Ezen a hangszeren játszani felér egy időutazással.
Több mint három évtizede, 13 éves korától orgonál, és ma már tanítja is az instrumentum titkait. Mennyiben változott viszonya a hangszerrel?
– Korábban az orgonát és a repertoárját is sokkal zártabbnak ítéltem, s e szerint vélekedtem hangzásbeli potenciáljáról is. Mostanra azonban mind a hangszer, mind a saját lehetőségeim határai kitágultak. Ebben a határtalan térben szeretném a hallgatóságot magammal repíteni.