Írások
A művésszel öt évtizedről, a Pécsi Nemzeti Színház operatagozata élén kezdett, harmadik ciklusáról, erkélykoncertekről, két készülő könyvéről, egy róla szóló színpadi játékról, prózai rendezésről, a cayenne-borsos kávéről, a kerti aranybarkáról, s arról is beszélgettünk, miért untatja az ötszázadik Pezsgő duett, miként szemléli a világot, és miért elégedett az életével.
Ötven esztendő…
– Igen, ősszel lesz az évforduló, hiszen 17 évesen, 1971 szeptemberében lettem a Honvéd Férfikar tagja, s akkor kaptam először fizetést azért, hogy énekelek. Énekesként 46 évet töltöttem a pályán, s hogy mennyire megterhelő a napi skálázás, milyen érzés, amikor ébredést követően az ember már rögtön a hangját vizsgálgatja, azt tudja csak, aki estéről estére színpadra lép. Mostanra maradt a színház, a rendezés és a pécsi társulat. Szép ez a jubileum, örülök annak, hogy fél évszázada azzal foglalkozhatom, amit szeretek, de azt érzem, akkor is kerek lenne a pályám, ha csak 47 vagy 38 évről beszélnénk. Hiszen olyan sok minden fért bele ezekbe az esztendőkbe, annyi mindennel foglalkoztam! Énekeltem, tanítottam negyedszázadon keresztül, írtam egy könyvet, rendeztem. Ha holnaptól nem csinálnék semmit, csak a kertem lenne és az unokám, akkor is elégedett volnék, és megköszönném mindazt, amit kaptam.
Világjáró tenorista volt, amikor már rendezett, hiszen 1989-ben állította színpadra Gounod Rómeó és Júliáját, ami azonnal nagy tetszést aratott. Mi volt az előzménye annak, hogy színre vivőként is be akart mutatkozni?
– Az, hogy születésem fogva izgága vagyok. Soha nem elégített ki, ha csupán egyetlen dolgot csinálhatok. Egyetemisták voltunk, s már akkor érdekelt a képzőművészet, a tánc, a zene, az irodalom, egyszóval a művészet minden területe. Első feleségemmel, Garam Zsuzsával festettünk is. Most is fontos az írás, a két készülő kötet mellett gasztronómiai blogon is megjelennek a különböző étkek kapcsán született eszmefuttatásaim. Fontosnak is tartom, hogy néhány dologról megosszam a gondolataimat, mert napjainkban nagyon másként gondolkodunk az értékekről, és azt érzem, a többségnél rossz az irány… Rengeteg minden érdekel és foglalkoztat. S már színészként is bemutatkoztam volna a Spirit Színházban, ha nem tör ki a járvány. De ugyanolyan örömet jelent számomra a cayenne-borssal ízesített, reggeli kávém, az aranybarka metszése a kertben vagy az Áfrika-dűlő elképesztő borai, mint amikor elkészül egy újabb fejezetet. Arról nem is beszélve, hogy az előbb említett élmények mind beépülnek az általam írottakba vagy abba, hogyan állítom színpadra például Massenet Manonját. Az élet nem csak operából és abból áll, hogy az ember a pódium közepén ordítja a hangokat. Sokrétű a világ, temérdek olyan szegmense van, ami sokkal jobban érdekel, minthogy ötszázadszor is elénekeljem a Pezsgő duettet… Az ugyanis nagyon untat.
Arról, hogy nem csak énekesként szemléli a világot, meggyőződhet az is, aki elolvassa az első, Mekkora Isten kötete című kötetét. Őszinte és nagyon emberi írás.
– Született belőle egy színpadi játék is, Pozsgai Zsolt írta, s már a bemutatóját terveztük a Spirit Színházban, csak a pandémia ezt a premiert is meghiúsította. De azért még nem mondtunk le róla végleg. Jelenleg pedig két másik köteten is dolgozom. Az egyik szinte már teljesen készen van, ebben a mindennapokról, a különböző események kapcsán felmerülő gondolataimról írok, a másik készülő könyvben pedig a pécsi éveké a főszerep, a nehézségekről, az örömökről, a hivatali packázásokról, a beteljesült és a beteljesületlen álmokról, történetekről, valamint ezeknek az okairól számolok be. De persze ez utóbbi majd akkor lesz készen, ha az új, ötéves ciklusnak is a végére érünk.
Az írásaiból az is kiviláglik, hogy bármit hoz is a holnap, Ön minden körülmények között megtalálja a maga boldogságát…
– Kiskölyök voltam még, amikor édesanyám azt mondta: örülj a napoknak, hogy boldog lehess és a perceknek, hogy még boldogabb. S ennyi év elteltével is azt mondom, tényleg annyi öröm van az életben: a családom, egy jól elkészített étel, s persze a művészet. Az végigkísér, négyéves koromtól mostanáig. Értékelek mindent, amim van.
Akad erre az esztendőre még egy évforduló. Pécsett is éppen tíz évvel kezdett az operatagozattal dolgozni, s februárban derült ki, újabb öt évre nyerték el a megbízatást vezetőtársaival.
– Ez azért is érdekes, mert soha, egyetlen színházban nem töltöttem még ennyi időt, még az Operaháznak is csak 13 évig voltam a tagja, így most ez lehet a leghosszabb teátrumi tagságom. A koronavírus Pécsett, a mi helyzetünket is megnehezítette az elmúlt időszakban. Felborult minden, az új, Carmen-premierünknek számos előadása elmaradt. Közben sokat dolgoztunk online is, folyamatosan hallgattam az énekeseink felvételét, de más volt ez, mint amikor összegyűlünk a próbateremben.… A fokozatos nyitás kapcsán azt találtam ki, hogy erkélykoncertre várjuk az érdeklődőket minden héten, június végéig, amit el is kezdünk, mihelyt a járványügyi rendelkezések ezt lehetővé teszik. Összeállítottam egy programot az elmúlt tíz év operáiból, operettjeiből. S mivel a következő szezonban a Bohéméletet szeretnénk bemutatni, így Puccini operájából is szerepel egy-egy ária a programokban, amelyeket a Pécsi Nemzeti Színház előtti téren hallgathat meg a közönség. Az előadások a következő felkiáltással zárulnak: Jövőre várjuk Önöket! Bízunk abban, hogy ősztől már korlátozások nélkül nyithatjuk ki a színházat.
Milyen hosszú távú tervekkel lát neki ennek az újabb öt pécsi évnek?
– Két szereposztásos programokat szeretnék, s beavatószínházi előadásokra is pályáztunk, hiszen fontos, hogy behozzuk a teátrumba a fiatalokat. Ennek keretében azt tervezzük, hogy elmegyünk az énekesekkel az iskolákba, kedvcsináló produkciókkal. Minden szezonban két premiert tervezek, egy felnőtt és egy ifjúsági darabot. Örömmel foglalkozunk a közönségneveléssel, de azt gondolom, kellene egy tantárgy az iskolában, amely segítene felébreszteni a gyerekek affinitását a művészetek iránt, s amely során megtanulnák azt is, mi az a színház és hogyan kell ott viselkedni.
S van olyan elképzelése, ami a harmadik ciklusban tud beteljesedni?
– Nagy vágyam, mióta Pécsett dolgozom, hogy bemutassuk A rózsalovagot, de tartok tőle, hogy ezt a Richárd Strauss-darabot sosem fogjuk tudni előadni, mert az a méretű együttes, ami ehhez a műhöz kell, nem fér be a zenekari árokba… Bár ki tudja, talán erre is találunk megoldást! Az is régi tervem, hogy legyen több művészünk, ne csak ‘társulatocskával’ dolgozhassunk az operatagozaton. Különösen nehéz azonban az anyagi helyzetünk, alulfinanszírozott a pécsi színház, s azok az aránytalanságok, amelyek a pénzügyeket tekintve a fővárosi és a többi teátrumnál megjelennek, tönkreteszik a vidéki művészeti életet. Nekem sem könnyű társulatot építenem úgy, hogy közben egy fiatal előadónak Budapesten tízszeres gázsit kínálnak, mint amit én ajánlhatok.
Fontosak lennének a jelentős vidéki operatagozatok az egész hazai zeneélet szempontjából…
Pécsett kidolgoztam egy koncepciót, parlamenti képviselőként el is mondtam az illetékes minisztereknek, mely alapján a vidéki, háromtagozatos nemzeti intézmények ennél jóval több előadást játszhatnának, sokkal több helyszínen. Ehhez persze szükség volna egy, a vidéki színházakból álló konglomerátumra. A koncepció működőképes, de több pénz kellene rá, arról nem is beszélve, hogy érdekeket sért… Sajnos ma inkább a számok és nem a minőség uralkodik, s a szerint döntenek, hogy az egyes intézmények felsorolásában hány előadás, mekkora bevétel, mennyi premier szerepel. A nívó fokmérője azonban nem ez. Mindenesetre, ami rajtam múlik, azt megteszem. Életre hívtam egy alapítványt a pécsi operáért, sok fiatal művész jött el hozzánk, örömmel vették részt abban a munkában, amibe belefogtam. S nálam mindig a szerző az isten, az ő akaratát próbáljuk megfejteni. A zeneakadémiai növendékeim közül harminc-negyvenen is megfordultak Pécsett az elmúlt tíz év alatt. Temérdek ötletem lenne még, jó volna egy saját zenekar, amely szolgálatait csak a színház osztja be, legalább még tíz fiatal énekes, akiket állandó szerződéssel hívnék Pécsre, a kórus létszámát is emelni kellene, s jó volna az is, ha szolgálati lakást adhatnánk az ide szerződőknek. Ilyen feltételekkel például már jobban lehetne építkezni. Tudjuk, hogy ehhez nem kell más csak pénz, pénz és még egy kis pénz. Megszállottan hiszek a társulatban, s abban, hogy megfelelő irányítással nagyon jó irányba lehet haladni. Sajnos a jelenlegi rendszer, mely szerint a művészek zöme szabadúszóként arra törekszik, hogy minél kevesebb próbával minél több előadáson lépjen fel, optimalizálva a bevétel nagyságát, a minőséget öli meg…
Tanított negyedszázadon keresztül a Zeneakadémián, s most a színpadi munka során is igyekszik átadni a tapasztalatait. Mit tart a legfontosabbnak?
Hogy minden előadás során mozduljon meg valami belül, az előadóban, mert akkor valószínűleg a közönségre is hatni fog. A lelkéből kell adnia, megmutatni, mi van a zene mögött. Sokszor idézem Kosztolányit, aki szerint, ha egy átlagember azt mondja magáról, hogy kávédaráló, akkor elviszik az ápolók. Ha ezt egy művész teszi, akkor gyűlik köré a közönség, és elhiszi… Ebben áll a nagyszerűsége annak, amit csinálunk. Úgy vélem azonban, hogy a művészet nem tanítható, nincsenek receptek, csupán utakat lehet hozzá megmutatni. Erre törekszem én is a közös munka során.
Az operarendezések után egyértelmű volt, hogy következhetnek a prózai darabok is?
– Meglepett, de nagyon örültem az első felkérésnek, a Mario és a varázslónak, mert ahogy már mondtam, engem minden érdekel. Amikor elkezdtem olvasni, eszembe jutott Thomas Mann és Bruno Walter levelezése, amelyben szó esett arról is, hogy Thomas Mann műveiben fellelhető a – szinte – zenei forma és karmesteri formálóképesség. Ezért úgy álltam hozzá, mint egy zeneműhöz. Izgalmas, érdekes feladat volt, és szívesen folytatnám. Azok a kihívások érdekelnek ugyanis, hogy megfejtem-e a szerző elképzeléseit vagy a komponista szándékát. Hogy ki tudom-e deríteni, hogy Massenet Manonjában Des Grieux főtémájában egyetlen hang miért kerül fél hanggal lejjebb a következő megjelenésekor…
S miért?
– Úgy vélem, ez egy figyelmeztetés. Mint amikor az Isten felemeli a mutatóujját és azt mondja: vigyázz, baj lesz, ha erre mész. Énekeltem ezt a Massenet-operát a New York-i Metropolitanben, Jean-Pierre Ponnelle rendezésében, s lehet, hogy az ő fejében ez a megoldás meg sem fordult, amikor berendezte az adott jelenetet. De éppen ettől gyönyörű ez a pálya!
A fia, Bence is operaénekes lett. Nem akarta soha lebeszélni erről a hivatásról, ami ma talán más okok miatt nehéz, mint amikor az Ön karrierje indult?
– Soha semmire sem beszéltem rá, és semmiről se beszéltem le a gyerekeimet. Mindhárman nagyon erős személyiségek, és mennek a saját útjukon. Van családjuk, munkájuk, dolguk, élik az életüket, és ennek nagyon örülök.
S bár elégedett az eddigi pályájával, még fél évszázad után is képes küzdeni azért, hogy még jobbá tegyen egy tagozatot…
– Kos vagyok, aki fejjel megy a falnak, és ebből lesz is néha baja, de akkor se adja fel. Nekem fontos, hogy ne csak énekeljek, hanem rendezzek is, hogy könyvet írjak, hogy a művészet tágabb körével foglalkozzak, és ahhoz az kell, hogy tegyek is mindezért. A pécsi alapítványban tíz éve dolgozom mindenre odafigyelve, vállalva az összes felelősséget, teljesen ingyen, de ha ezzel elérjük, hogy néhány gyerek jobban megszeresse a komolyzenét, akkor megérte.
Kicsit már pécsivé is vált…
– Szerelmes vagyok a városba, elképesztő érzés, hogy beülhetek minden este a színházba, hogy hallhatom a fiatal tehetségeket, hogy a büfében a kezembe adják azt a kávét, amit szeretek, és hogy minden nap rám köszön az újságos. Egyszer a Palatinusban reggeliztem, amikor rádöbbentem, a pénztárcám a szállásomon maradt. Jeleztem a főúrnak, hogy rögtön hazaszaladok érte, amire csak annyit válaszolt: Igazgató Úr, Önnek hitele van nálunk…