Írások
Kovács János nem szereti a köszöntéseket, így a tavaly nyári, hetvenedik évfordulójának csak azért örült, mert végre vezényelhette két kedves szimfóniáját. A karmesterrel a soha véget nem érő tanulásról, a flexibilis, körülményekhez alkalmazkodó muzsikálásról, az általános műveltség egyre nagyobb méreteket öltő hiányáról, és arról is beszélgettünk, milyen vágyott darabjai akadnak még.
Hogyan teltek a születésnapi hangversenyek?
– Még tartanak, hiszen január 13-án adjuk elő a Müpában az Nemzeti Filharmonikusokkal Mahler IX-jét. Korábban mindig kaptam a feladatokat, s most - életemben először - kértem koncerteket, a hetvenedik születésnapomra hivatkozva. A Rádiózenekartól Bruckner IX. szimfóniáját, a Nemzeti Filharmonikusoktól pedig Mahler IX-jét. Ritkán tűzik műsorra ezeket a műveket, nekem pedig régi vágyam volt dirigálni mindkettőt. Nagy öröm volt ősszel a Bruckner- és most a Mahler-mű. Beethoven IX-jét nem kértem, de azt is megkaptam, az Operaház Újévköszöntő koncertjén dirigálhattam, ráadásul Mahler hangszerelésével, ami még közelebb visz a műhöz, a zeneszerző-karmesternek ugyanis zseniális érzéke volt Beethoven elképzeléseihez, így ebben a változatban akad felfedeznivaló jócskán. Például a IV. tétel induló-muzsikáját Mahler úgy adatta elő, hogy szerződtetett egy fúvószenekart, amelynek tagjai a színfalak mögött játszottak, s ezáltal vált teljessé a szerző elképzelése, mely szerint a dallam a távolból indul és egyre közeledik. Ezt a megoldását követtük mi is a Mozdonycsarnokban január 1-jén. A kilencedikek kedves kompozícióim, s szeretett zenekarokkal előadni őket jelentette az örömöt, mert egyébként nagyon nem szeretem a születésnapi köszöntéseket.
Ebből a hét évtizedből hatvanat zenével töltött…
– Igen, 10-11 évesen kezdtem el zongorázni, a szüleim béreltek a szomszédban egy pianinót napi egy órára. Eleinte elég volt ennyi… Ma pedig már nem találok rá elég időt, hogy billegessek, pedig nagyon fontos. Próbálni is szeretek a zongora mellől, mert akár énekessel, akár hangszeres művésszel dolgozom, így nem az előttük hadonászó dirigensre figyelnek, és sokkal jobban megszólal mindaz, amit az adott műről gondolnak. Időről időre rácsodálkozom, hogy mennyivel jobb elképzeléseik akadnak, mint ami az én fejemben élt. Rengeteget tanultam így a feleségemtől, Sudlik Máriától is, akinek a tudományom jelentős részét köszönhetem, nagyon sok zenei gondolatra, összefüggésre hívta fel a figyelmem az együtt töltött évtizedek alatt. Neki köszönhetem azt is, hogy ilyen közel kerültem az operához. Abban az esztendőben ismertem meg ugyanis, amikor a dalszínház korrepetitora lettem, majd fél évszázaddal ezelőtt.
A pandémia alatt is folyton játszott az otthoni zongoráján, de még a szobabiciklijét is átalakíttatta, hogy legyen rajta egy kottatartó, s biciklizés közben tanulhassa a partitúrákat. Ennyi év után is kell a folytonos ismétlés?
– Mindig akad valami, még a sokszor játszott darabokban is, amit felfedez az ember. S ahogy haladok előre a korban, egyre inkább tapasztalom, hogyha kilenc életem volna, mint Kacor királynak, még úgy is csupán az európai zeneirodalom nevetségesen kis töredékét ismerném. Ahhoz, hogy legalább globális képpel rendelkezzen az ember, olyan zseninek kell lennie, mint amilyen Kocsis Zoltán volt. S azt vallom, hogy operával és a szimfonikus zenei repertoárral egyaránt foglalkozni kell, mert mindkettő visszahat egymásra, s aki szakosodik, az elveszíti a zeneirodalom felét… Minden zenekari muzsikus számára kötelezővé tenném, hogy mind a két műfajt művelje. Az Operaház mostani működésében ezért is látom gondnak, hogy egy előadást mindig ugyanazok a zenészek játszanak, így azok a muzsikusok, akik eddig húszféle operának lehettek részesei, most csupán öttel foglalkoznak egy szezonban. Pedig akadnak művek, amelyeknek minden muzsikus repertoárján rajta kell lenniük, hogy bármikor el tudja játszani, a karmesternek pedig annyi a feladata, hogy még akkor is jól hangozzék fel az előadás, hogyha nem is próbálta el az összes zenésszel.
S hogyan látja, miként változott az operazenekar?
– Egyre jobbá vált, kiváló muzsikusok kerültek az együttesbe a próbajátékok során, s a technikai színvonal magasabb, mint évtizedekkel korábban. De ez a tendencia más együttesekre is igaz, hiszen az országban szinte az összes zenekart rendszeresen vezénylem. Mindenütt szívesen veszem a muzsikusok véleményét, rengeteget profitálok belőle. Ugyanis olyan meglátásaik is akadhatnak az adott darab kapcsán, amelyekre korábban nem is gondoltam. S mindegyik társulatnál hangsúlyozni szoktam a próbákon azt az elvemet, amit most, Gustav Mahler hangszerelése vagy utolsó szimfóniája kapcsán is elmondtam. Mahler nagy változtató volt, folytonosan javított a darabjain. Így minden dinamika és tempó fiktív. Az adott akusztikai helyzet ugyancsak más és más tempót, dinamikát, hanghosszúságot igényel. Alkalmazkodni kell az instrumentumok minőségéhez, az adott hangszeres művész adottságaihoz, s aszerint változtatni. Fontos, hogy mindig flexibilisen, a körülményekhez alkalmazkodva játsszunk. Ahogy az is, hogy a muzsikusok tisztában legyenek azzal, pontosan miről szól a mű, amit előadnak, mert akkor biztosan másképpen, a darab szellemében fognak zenélni.
Említette, hogy nemcsak a két IX. szimfónia volt régi vágya, hanem akad még ilyen mű jócskán… Mit vezényelne szívesen?
– Örömmel dirigálnám a Pelléas és Mélisande-ot, amely csendes, nem e világi darab, de a világ legszebb zenéje. Jó volna a publikum figyelmét is felkelteni iránta, hogy legyenek tisztában azzal, miért érdemes meghallgatni… Egyébként nagyon sok ideje bosszant már az általános műveltség hiánya, ami az én területemen a zenei kíváncsiság teljes hiányát jelenti. Döbbenten olvastam arról egy felmérést, hogy a népesség 2-3 %-a jár csak koncertre, az emberek többségében fel sem merül, hogy érdemes lenne jegyet váltania a hangversenyekre. S ez annak is ‘köszönhető’, hogy megszűnt a rendszeres zenei oktatás a legalsó foktól kezdve. Nemrégiben láttam egy videót, amelyen Bernstein Berlioz Rómeó és Júliáját tanítja be egy ifjúsági zenekarnak. Megkérdezi a fiatalokat, ki olvasta Shakespeare drámáját. Néhány kéz emelkedik a magasba. Azt is, ki látta színházban, hát, senki sem jelentkezik. Amikor aztán felteszi a kérdést, hogy ki ismeri a West Side Storyt, akkor minden kéz magasba lendül. Sajnálatos ez a sorrend és jellemző a mai világra. Az operával kapcsolatban is megvannak az előítéletek, azt hiszik sokan, hogy ez egy szórakoztató műfaj, az arisztokrácia sajátja. Pedig van egy olyan rétege az operairodalomnak, amit kötelezővé kellene tenni, mert különben csupa műveletlen fő fog szaladgálni az utcákon. Aki soha életében nem hallotta még a Bohéméletet, annak bizony szegényebb az élete. A varázsfuvolát, az Otellót, A sevillai borbélyt - s tudnám még folytatni a sort hosszan -, minden generációnak meg kell ismernie. Mert ahogy a párocskám, Sudlik Mária mondta egykor, egy ilyen előadás után fél méterrel a föld fölött közlekedik az ember… Amikor tavaly a Rádiózenekar eljátszotta a Trisztán és Izoldának egy hosszabb részletét, utána mindenki a fellegekben járt. Az a zenekari muzsikus, aki nem jut hozzá, hogy ennek a Wagner-műnek a részese legyen, az borzasztó nagyot veszít. A Trisztánból él az egész XIX-XX. századi zeneszerzés, az a bibliájuk, s bár távol áll tőlem a rangsorolás, de ehhez fogható mestermű kevés akad… Ha ezzel a darabbal foglalkozhatom, akkor azt érzem, hogy alámerülök a Nirvánában.
S milyen szimfonikus darabok szerepelnek még a kívánságlistán? Mit kérne a következő jubileumra?
– Van azért még színpadi mű is, Debussy Szent Sebestyén vértanúsága című kompozícióját nagyon szeretném egyszer, egy avatott előadásban vezényelni. Ferencsik ismertetett meg a darabbal, amikor az egyik bérletsorozatában műsorra tűzte, s máig nem feledem azt, ahogy ömlött belőle a szó, amikor erről a kompozícióról beszélt. S arra is vágyom, hogy egyszer a teljes Krisztus oratóriumot előadhassam. A kedvencem zeném belőle a három királyok indulója. Liszt a teljesen instrumentális részekhez is beírta az evangélium szövegét, s ez az a rész, amikor megjelenik a csillag, hogy vezesse a napkeleti bölcseket az útjukon. Ahhoz fogható zene nincsen… Ha pontosan tudják a muzsikusok, melyik rész miről szól, akkor ennél a résznél mindenkinek szárnya nő hirtelen. A zenészek sokszor mosolyognak már azon, hogy a próbákon folyton ismételgetem: a darab, amellyel foglalkozunk, a tíz legjobb kompozíció között van. S persze mindennap más az a legjobb tíz… Lényegesnek tartom, hogy olyan műveket is műsorra tűzzünk, amelyekkel néha megküzd a zenekar, de a végén azt mondják, de jó, hogy eljátszottuk. Hogy lássák meg az adott mű szépségét, még akkor is, ha nem adja könnyen magát. Szóval, tényleg minden zenét szeretek, és ma is még megszállottan keresgélem, mitől válik jobbá egy előadás…